Szamovár

Egy szamovár. Ezen akadt meg a tekintetem az apró teremben. Már a stáblista forgott, túl a betétdalok listáján és a sminkasszisztensen. Ott állt a sarokban, büszkén nézelődött jobbra s balra, amerra látott. Kicsi voltam még, az étkezőnkben uralkodott nagy tekintéllyel egy szamovár. Öblös, mély hangsúllyal kínálta a teát, igazát senki sem kérődjelezte volna meg. S most. Itt volt tehát gyermekkorom egy darabja, az életem történéseinek helyet adó város egy morzsányi szegletében. Talán megkopott, talán már csak a port kínálta a gőzölgő tea helyett, a cseppnyi poharak mellett dísznek szolgáltak és ezüst eszcájg helyett egy kibolyhosodott fülpiszka várakozott a képzeletbeli kavarásra. És ennyi év távlatából is, mintha mit sem változott volna: a szamovár csak bölcsen pislogott.