ÉVSZAKOK HATÁRÁN
Húsos pelyhekben hullott alá, mit sem törődve a világ felkészületlenségével. Éppúgy beborította a zöldellő pázsitot, a pár napja még lenge őszi kabátban flangáló irodistákat, mint a peckesen virító árvácskákat. Tudni lehetett, hogy készülődik, érkezését beharangozták, mégis elemi erővel csapott le a fagyos változás, visszavonhatatlanul és kérleletlenül kifejezve: ami egyszer eldöntetett, az magával vonja a következményeket.
Húztam-halasztottam a döntést én is, kibúvókat keresve, ráérek arra még-eket zengve, mikor egyik este egymás szemébe néztünk és hangosan is kimondtuk: nincs már maradásunk itt tovább, költözünk. A régi élet színei még teljes pompájukban virítottak, miközben megkezdődött a készülődés, s az újabb fejezet immár elkezdődött.
2018, Michigan, a képen az azévi november eleji hóesés
Húztam-halasztottam a döntést én is, kibúvókat keresve, ráérek arra még-eket zengve, mikor egyik este egymás szemébe néztünk és hangosan is kimondtuk: nincs már maradásunk itt tovább, költözünk. A régi élet színei még teljes pompájukban virítottak, miközben megkezdődött a készülődés, s az újabb fejezet immár elkezdődött.
Egybemosódtak az évszakok határai, az életem színterei, a ragaszkodás és elengedés érzései. Kacagtam, szempillámra hulltak a hópelyhek, reménykedve megillatoztam az ottmaradt virágok illatát.
