A fokhagymás lángosnak

Lángost ettem a kettes előadóban, frisset, ropogósat, jó sok fokhagymával, belengte a termet. Már nem emlékszem, de bizonyára összemaszatoltam a jegyzeteimet is - ha voltak egyáltalán.

Nem is oly' rég írtam az aulában táncoló fekete harisnyákról. Zagar-ra ropták, épp a felénél voltam, hajnal hasadt, mikor fájdalmasan sétáltam hazafelé - nem voltam tűsarokhoz szokva.

Pár hete köszöntem el a vaskos falaktól (egyelőre) végleg. Fel sem tűnt, hogy már nem úgy tartozom hozzájuk. Elfogytak az ismerős arcok, barátivá szelídült az egykor olyannyira intim kapcsolat.

Mikor a hosszabbítás mellett döntöttem - amiben volt egy kis adag önként vállalt kényszerűség is -, húztam volna akár tovább is. Plusz egy év, azt éreztem, maradni szeretnék még, hisz' hogyan fogok elbúcsúzni, hogyan is akar(hat)nék elbúcsúzni. Megnyugtatott a tudat, hogy oda tartozom.

Lisszabonből visszaérkezve figyeltem fel elsőként a változásra. Ritkultak a nagy találkozások, a fogadóbizottság már kisebb volt, mint a búcsúztató és egy egyszerű este helyett már alumni-találkozó volt a megnevezés.

Nosztalgiával gondoltam ma arra a bizonyos fokhagymás lángosra. Észrevétlenül repült el ez a hét év, elevenen él bennem az első gólyatábor eszméletlensége, az a szeleburdi szőke már élete első egyetemi óráján is arra koncentrált, hogy túlélje a másnaposságot. 75 perc, vészkijárat nélkül, az integrálok dzsungelében. Kemény lesz ez így - gondoltam magamban. Pedig ez volt csak a kezdet.