Jégszív

Amikor nem tudod eldönteni, hogy a fura jelzőt kiérdemelt nap jó-e vagy inkább a másik irányba hajlik. Még tart a délutáni kummantás hatása, nem hat rám az álom, éjfélhez közeledve is tágra nyílt szemekkel nézek befelé és emígyen összegzem a nap történéseit.

Ez a sok molylepke, kitartóan és elszántam próbálok tenni ellenük, jégszívvel nézem, mikor apró lábaikkal bennragadnak a csapdában és onnan már nincs menekvés. Ekkor ezen az oldalon állok, ám mi volna, ha én maradnék bent a ragacsban, vajon mit gondolnék.

Olyannyira nehéz énnekem, hogy elhiggyem. Ez a hit is már itt rögtön. Hogy minden nap meg kell küzdeni és akár csak a kétely is felmerül, hogy én érek. Hiszen minden ember a föld kerekén érték, úgy önmagában és önnön valójában. Mégis megkérdőjeleződnek ezek az alapvetések, mintha megkopogtatnánk az axióma igazát, mert ugye a párhuzamosok a végtelenben találkoznak. Meg kell tanulnunk jóban lenni magunkkkal, hisz hogy várjuk, hogy szeressenek, ha mi sem tesszük azt. Mint a párhuzamosok. Együtt haladnak, mégis elsősorban önmagukra kell figyelniük, hogy egyszer elérjék a másikat.

Értetlenül dühöngtem a minap, mikor eszembe ötlött a rokoni szál, aki minden egyes kérést strigulázott, hogy számon tartsa, hányadán is állunk. Dehát én is ezt teszem, csak éppen a körülöttem lévő világgal szemben. Ha egy másik utazik, megnézem a vonalakat, én vajon hogy állok ezzel. Elég rend van a lakásban, elég jól tudok főzni, elég laza vagyok, elég kedves, elég stílusos, elég könnyed, elég figyelmes, elég jó, elég szerethető, elég(ek)?

Vegyük a mát, nem voltam elég határozott, elég vonzó voltam viszont, elég szerencsés, elébb elég fáradt, majd elég kipihent, elég jó hallgatóság és elég bizalmas. Az egyik irányban mindig lehetünk elegek. Nem elég öntudatos, akkor elég görcsös. De legalább kielégítjük az egyik feltételt. Elég erős voltam, hogy harmadszorra kinyissam az ásványvizes flakont, mostanában elég nehezen megy. Nekem ez mégis elég.