Pár centire a semmitől ide
Biztosan megvan a filmekből az a bizonyos jelenet, mikor a főszereplő, gondolataival bájosan a messzibe révedő lányt számolatlan kísérik az útszéli fák, az arca visszatükröződik az ablakon, halk zene aláfestésül, átérzed a hangulatát. Körülötte fáradt, elnyűtt munkások, hazafelé tartanak. Amott egy nyikhaj pár romantikázik a busz csuklójában - csuklójuk összeér. A kínosan mosolygó harmadik kelletlenül tekintget ide s oda, észreveszi, igen a sutymákoló csitriket, outfitjük akaratlanul is árulkodik a külvárosi kerületről.
A lány. Be- beles a pirosnál mellésodródó másikba. A busz sajátja, onnan belelátsz a négykeréknyi életekbe, elkalandozik a gyenge képzelet. Vajon más is érez ilyen átkozott fáradtságot a szemhéjain?
Rázuhan a kamera a főhősre, érzi a súlyát, épp csak az előbb történt - nyugtázza. Lemondta, felmondta, túl sokszor (nem) mondta. Összegabalyodott, elfáradt, újjászervezett, majd egyszercsak hirtelen eszmélés - vége. Döntése helyességét sem volt ideje végiggondolni, megtörtént, elhagyva a tett színhelyét, utólag ocsúdik.
Csendes, mimikátlan ráébredését egy üzenet töri meg. Vacsora, ugorj be hazafelé. Feláll, megáll, leszáll. Léptei gyorsulnak, felgyorsulnak, minden koppanással egyre inkább visszatér az a magabiztos, belül születő mosoly - szinte repül az oldalra hulló szalmahaj. Lassan veszi észre az ősz öregúr, lassan fordul a suhanó jelenség után - kabát lebeg, az utolsó taktusok -, a lány pedig elvegyül az aluljáró szürke tömegében.
Zene erőteljesen fel - város távolodó képe felülről, apró mazsolák a februári havas tájon.
Hepiend.
A lány. Be- beles a pirosnál mellésodródó másikba. A busz sajátja, onnan belelátsz a négykeréknyi életekbe, elkalandozik a gyenge képzelet. Vajon más is érez ilyen átkozott fáradtságot a szemhéjain?
Rázuhan a kamera a főhősre, érzi a súlyát, épp csak az előbb történt - nyugtázza. Lemondta, felmondta, túl sokszor (nem) mondta. Összegabalyodott, elfáradt, újjászervezett, majd egyszercsak hirtelen eszmélés - vége. Döntése helyességét sem volt ideje végiggondolni, megtörtént, elhagyva a tett színhelyét, utólag ocsúdik.
Csendes, mimikátlan ráébredését egy üzenet töri meg. Vacsora, ugorj be hazafelé. Feláll, megáll, leszáll. Léptei gyorsulnak, felgyorsulnak, minden koppanással egyre inkább visszatér az a magabiztos, belül születő mosoly - szinte repül az oldalra hulló szalmahaj. Lassan veszi észre az ősz öregúr, lassan fordul a suhanó jelenség után - kabát lebeg, az utolsó taktusok -, a lány pedig elvegyül az aluljáró szürke tömegében.
Zene erőteljesen fel - város távolodó képe felülről, apró mazsolák a februári havas tájon.
Hepiend.
