Polaroid hullám (Write about love)

Azt mondatja velem a világ, hogy írjak a szerelemről.

Ütött-kopott polaroid képek egy erdő közepi faház kanapéjának vöröses-virágos huzatán. Néhol egymásba csúsznak, de mégis szépen kirajzolódik a történet. Fránya galambok az elsőn, szemérmes mosoly, egy nagy adag fagylalt (mmm...nem is finom!) és a pislákoló öröm nagy tervekkel párosulva. A gyorsan suhanó felhőkben benne van az idegen országgal a jövő szele, a fagyis kéz másikában pedig egy papírzacskó - ischlerrel. A következő fehérkeretesben színes lámpák szegélyezik a bőrkabátban lelkendező kezeket, ezúttal epres koktél bennük. Itt jött a képbe az a bizonyos, ami mindig be-, és felkavar, elbizonytalanít és mindeközben annyira bizonyossá tesz. Mámoros hang szűrődik át a kópián és kúszik át a következőbe, amin immáron találkoznak a szálak. Sötétebb a tónus, az irodaház szürkesége kevésbé kontúros, a saláta zöldellése színezi csak be a felismerés csöndjét. Ráncolás és kérdő tekintet a homlokon, kezek a magasban, aláhúzzák a helyzetet, hát én immár k(m)it válasszak? Esős, borongós őszi nyárba torkollik a sorozat, megjelenik a csülökpékné-egytál mellett a kétség, karok a törékeny lélek elé fonva, körös-körül a zsibongó tömeg, belül néma zaj és a mindent eláruló tekintet.

A szerelem mindig bezavar a nagy tervekbe, pont úgy és pont akkor talál ránk, ahogy tán épp nem szeretnénk és amikor biztosan nem számítunk rá. Ebben rejlik a csodája - a véletlenekben. És ezzel tanít minket és teszi olyan csodásan keserédessé az életet.

Ekkor hullik a kanapéra az utolsó darab, már körvonalazódnak az alakok, de az egésze még sötét. Épp csak kihullott a gépből, türelemre int a polaroid-masina sajátja, az a pár tünékeny perc, amíg kirajzolódik a valóság.