A kapcsolatok színei
A kapcsolatok színesek. Ezernyi árnyalat, a szivárvány egész skálája váltja egymást időről időre. Talán két szín van csak, ami szinte soha nincs jelen, ahogy a szivárványban sem leled meg őket - ám ez nem kizárólag a kapcsolatok sajátja, igaz lehet ez az életre magára is. A tudomány szerint e kettő nem is tekinthető a szó szoros értelmében vett színnek, mégis hajlamosak vagyunk ilyennek látni életünk bizonyos területeit: feketének és fehérnek.
Még a fehéret, a tisztaság, az ártatlanság jelképét sem gyakran hozzuk összefüggésbe a szerelemmel; többnyire rózsaszínnek látjuk az elején, csicsergő zöld-sárga madárkák énekével és aranyló napsugarakkal, amelyek örökké sütnek le ránk. Aztán ott a vörös, a szenvedély, a vágy, a perzselő érzelmek metaforája. Írnom se kell, mikor jut eszünkbe az esős, ködös szürke és társai, ha csalódást, szomorúságot hoz vágyunk tárgya.
Annyi hatás, történés, mozdulat, érzés alakítja a kapcsolat színét, annyiszor változik - kontúros lesz, majd összemosódik. Mintha egy hatalmas festékpalettán lépkednék, s a lépteimmel festenék a kapcsolat óriás vásznajára. Minden egyes ki és ki nem mondott szót, hangsúlyos és észrevehetetlen mozzanatot egy-egy új ecsetvonás jelöl. Újabbnál újabb színeket fedezek fel a palettán, amikkel előbb-utóbb a vásznon is kísérletet teszek. Keverednek, alakítják egymást (is) (ki ne tudná, hogy a sárga és kék találkozásából születik a zöld!), én pedig időről időre megállok, eltávolodok és messzebbről tekintek a készülő képre.
Több dolog is nehezíti a munkámat, mert kapcsolatról lévén szó, nem egyedül tapicskolok a vásznon. Hiába gondolom én, hogy a jobb felső sarok padlizsánt kíván, ha a másik a végtelenségig bizonygatja, hogy a mohazöld illik oda - ekkor jó esetben megegyezünk és a kettőt összekutyulva új, saját színt hozunk létre. A másik - talán legkonokabb - sajátsága, hogy nincs radír. Akármi is kerül egyszer a képre, az már ott marad. Át lehet festeni, ki lehet egészíteni, be lehet színezni, de akármit is teszünk vele, ott marad és mementóként őrzi az ecset emlékét.
Mindezek hosszú idő alatt együtt, közösen alakítják, színezik, festik életszínűre a kapcsolatokat és amikor rátekintünk a vászonra, egytől-egyig mindannyian ugyanazt szeretnénk látni: a boldogság színét.
Még a fehéret, a tisztaság, az ártatlanság jelképét sem gyakran hozzuk összefüggésbe a szerelemmel; többnyire rózsaszínnek látjuk az elején, csicsergő zöld-sárga madárkák énekével és aranyló napsugarakkal, amelyek örökké sütnek le ránk. Aztán ott a vörös, a szenvedély, a vágy, a perzselő érzelmek metaforája. Írnom se kell, mikor jut eszünkbe az esős, ködös szürke és társai, ha csalódást, szomorúságot hoz vágyunk tárgya.
Annyi hatás, történés, mozdulat, érzés alakítja a kapcsolat színét, annyiszor változik - kontúros lesz, majd összemosódik. Mintha egy hatalmas festékpalettán lépkednék, s a lépteimmel festenék a kapcsolat óriás vásznajára. Minden egyes ki és ki nem mondott szót, hangsúlyos és észrevehetetlen mozzanatot egy-egy új ecsetvonás jelöl. Újabbnál újabb színeket fedezek fel a palettán, amikkel előbb-utóbb a vásznon is kísérletet teszek. Keverednek, alakítják egymást (is) (ki ne tudná, hogy a sárga és kék találkozásából születik a zöld!), én pedig időről időre megállok, eltávolodok és messzebbről tekintek a készülő képre.
Több dolog is nehezíti a munkámat, mert kapcsolatról lévén szó, nem egyedül tapicskolok a vásznon. Hiába gondolom én, hogy a jobb felső sarok padlizsánt kíván, ha a másik a végtelenségig bizonygatja, hogy a mohazöld illik oda - ekkor jó esetben megegyezünk és a kettőt összekutyulva új, saját színt hozunk létre. A másik - talán legkonokabb - sajátsága, hogy nincs radír. Akármi is kerül egyszer a képre, az már ott marad. Át lehet festeni, ki lehet egészíteni, be lehet színezni, de akármit is teszünk vele, ott marad és mementóként őrzi az ecset emlékét.
Mindezek hosszú idő alatt együtt, közösen alakítják, színezik, festik életszínűre a kapcsolatokat és amikor rátekintünk a vászonra, egytől-egyig mindannyian ugyanazt szeretnénk látni: a boldogság színét.
