Szép, új világ
Két szék és két világ közt dobálóznak velem az érzéseim, mint két fal között a gumilabda, oda-vissza. Az egyikben otthon érzem magam, a másik az otthonom.
Ezeket a szavakat is, otthonról kaptam, most kimondva mégis mást hallanak belőle. Ki lehet-e sétálni valakinek az életéből? Ki lehet-e szállni a saját családod életéből? Lehet-e bárkire haragudni emiatt? Megkérdőjelezheti-e az igazát az, aki háborúba vagy gazdagságba születik? Ekképpen jogos-e a düh, amiért valaki tradicionális, csonka, mozaik, vagy akár semmilyen családban nő fel?
Nyilvánvalóan nem mi választjuk meg, a mi döntésünk ott kezdődik, hogy mit szeretnénk kezdeni mindezzel. A harag, a düh, a hála és ezek keveréke, az örökségünkkel szembeni viszonyunk sokáig lebegnek előttünk és kísértenek még utána is. Mi is követünk el hibákat, a szerintünk legjobbat tesszük és adjuk, hogy megoldjuk a valós vagy vélt problémákat, kijavítsuk az elkövetni nem akart ballépéseket. Nehéz haragudni a jóakaróra, de mégis, mit teszel, ha közben árt vele? Még nehezebb letérni a helyes útról, amit kaptunk iránymutatásként és amin utunkra engedtek. Mégis érdemes és kialakítható a saját utunk, ami jobb is és rosszabb is, mint amit láttunk, tanultunk. Hadakozunk, változtatunk, okulunk, belátunk és alak(ul)ítunk.
Én pedig biztos vagyok benne, hogy megértik, mert ők is végigjárták és ugyanarra törekedtek, mint mindannyian, szebbet, jobbat, boldogabbat maguknak és ami azután jön.
Így állok most itt valahol a két világ határán.
Ezeket a szavakat is, otthonról kaptam, most kimondva mégis mást hallanak belőle. Ki lehet-e sétálni valakinek az életéből? Ki lehet-e szállni a saját családod életéből? Lehet-e bárkire haragudni emiatt? Megkérdőjelezheti-e az igazát az, aki háborúba vagy gazdagságba születik? Ekképpen jogos-e a düh, amiért valaki tradicionális, csonka, mozaik, vagy akár semmilyen családban nő fel?
Nyilvánvalóan nem mi választjuk meg, a mi döntésünk ott kezdődik, hogy mit szeretnénk kezdeni mindezzel. A harag, a düh, a hála és ezek keveréke, az örökségünkkel szembeni viszonyunk sokáig lebegnek előttünk és kísértenek még utána is. Mi is követünk el hibákat, a szerintünk legjobbat tesszük és adjuk, hogy megoldjuk a valós vagy vélt problémákat, kijavítsuk az elkövetni nem akart ballépéseket. Nehéz haragudni a jóakaróra, de mégis, mit teszel, ha közben árt vele? Még nehezebb letérni a helyes útról, amit kaptunk iránymutatásként és amin utunkra engedtek. Mégis érdemes és kialakítható a saját utunk, ami jobb is és rosszabb is, mint amit láttunk, tanultunk. Hadakozunk, változtatunk, okulunk, belátunk és alak(ul)ítunk.
Én pedig biztos vagyok benne, hogy megértik, mert ők is végigjárták és ugyanarra törekedtek, mint mindannyian, szebbet, jobbat, boldogabbat maguknak és ami azután jön.
Így állok most itt valahol a két világ határán.
