Bejegyzés vagyok, délutáni.
Milyen jó, hogy ha megtörtént, aminek meg kellett és eljött az első olyan gondolat, hogy minek jöttem ide, akkor emlékeztet rá a város, hogy van itt egy második családom, akik gondoskodnak rólam, akikhez elmehetek ebédelni, ahol megtanulhatok chipses-tejszínes tőkehalat készíteni és ahonnan úgy érek haza, mintha hazaugrottam volna egy kis törődésért és dobozokba meg alufóliába csomagolt elemózsiáért, persze kis adagokban, kedveskén, ami kitart majd legalább a hét elejére. Milyen jó, hogy három euróért vettem a Zara-ban egy felsőt, amit felvehetek ma a brazil vacsorához, már nem átkozom, hogy minden alkalommal egyetemre menet útbaesik és nem kell a Vörösmarty térig bicikliznem érte. Milyen jó, hogy van már portugál bankszámlám, portugál bérletem, mágneskártya a metróra, portugál nyelvkönyvem és portugál újságom, portugál szavak a számban és előjegyzésem egy portugál doktornénihez. Milyen jó, hogy tornyosulnak a németkönyvek, hogy évek (tizedek, századok) után megint nekiálljak ennek a rettentő szép nyelvnek, hisz az óceánpartra is német társasággal megyek. Milyen jó, hogy holnap éjjel karneválozni megyünk egy elbújtatott falucskába, hogy megnézzük, hogy él tovább a tradíció. Milyen jó, hogy van meleg pulcsim, hogy ne törődhessek az évtizedes hideggel így február idusához közeledve - itt lenn délen.
