Paradise here

Vasárnap; a vasárnapok mindig az óceánparton végződnek, mint egy szép szokás, egy mese közepén. Ezúttal felemelt, nem dobott le , repített, szárnyak nélkül és szárnyakkal whatever enyém a világ.

Képzeld el, ahogy futsz a simogató homokban, a kagylókat kerülgeted, hogy ne sértsék fel a mezítelen lábadat, csak egy futónaci és egy csöppnyi top feszül rajtad; meg a negyvenes naptej, ami védeni hivatott tejfehér bőrödet. Végig a parton, oda se kellett néznem, éreztem, ez az óceán és egyben vele én, a lábamat nyaldosták a kikéredzkedő hullámok. Egyszer teletalppal belerohantam, máskor elfutottam előlük - bár talán csak színleltem a menekülést. Végeláthatatlan volt a part, végeláthatatlan az is, hol vannak a határaim, vagy vannak-e egyáltalán. Kitártam a karjaimat, felnéztem a messzi kékbe és ott voltam, semmi kétség, itt vagyok a paradicsomban.

Most pedig nekiállok egész cikkeket olvasni az e havi Elle-ből. Mert megtehetem Lisszabonban is.