Well how long can you run?

Szeptember. Délután hat körül. Hangyalábnyival utána. A nap lassan gurul le a hegyek mögé. Depresszióra hajlamos, mások által csinosnak mondott fiatal nő fut a rekortánon. Unásig elege van a gondolatokból és az újra fel-felbukkanó lehangoltságból. Alkalmasint naivan hiszi, hogy ezúttal messze már, á dehogy, kísért, évek s évek óta, itt van, itt van újra, akárcsak Petőfi sárgulófaleveles évszaka.

Mindig csak azt látod, merre mennél, hová kapaszkodnál, ha tehetnéd. Mikor ülsz le a földre és nézel oldalra is a hatalmas szemeiddel. Annyi irány van még. Ám.
Félelem a mindentől. Hogy már nem kell bizonyítani pillanatonként, bizonyítványosztásonként, nyaranként, mikulás előtt, a vasárnapi ebéd előtt. Félelem, hogy nincs több kifogás, nincs több, miért pont így, mert elfogadnak. Félelem, hogy nem kell mindenért vért küzdeni, nem mindig a lehetetlenért kell vívni, az elérhetetlen egy magasabb polc lesz eztán, az égigérő paszuly is megmászható. Félelem a sikertől, attól, hogy találsz, a bizalomtól, hogy vannak válaszok, hogy nem kell mindenre válasz és nem is kell tökéletesnek lenni. Félelem attól, hogy lehet jó.

zeneitt. olvassátok.

Népszerű bejegyzések