Didn't think it'll be so hard.

Nyögök, nyöszörgök, miközben írom(?) a kiértékelés utolsó oldalát. Minden porcikám ez ellen tiltakozik és minden egy másért kiált. Vannak napok, amikor azt hiszem, ez most a leg. Aztán nocsak, megismerem, hogy van a rákövetkező. Honnan ismerem, hogy milyen, végülis. Reálisan kielemzem; szív, morzsolgat, igen belül és mit az észnek tolmácsol, az csak egy. Titkon örül neki, a hiánynak, a sok ábrándnak és a másiknak, hogy ha nincs az éterben, máshol van, ahol jó.
Kenyérillat oson be a szobámba. Érzitek-e az iróniát.