Azt hittem, én mindig 18 éves maradok
Ez bizony nosztalgia-időszak. De valamikor ki kell selejtezni a régi gondolatokat, elhasznált edényeket, lejárt garanciákat, kinőtt ruhákat, idejétmúlt nadrágokat.
Ma a gardróbomat szelektálom. A felső polc hátsó sarkából előkerült egy-két mókás darab, próbálgatom is őket sorjában, bár legtöbbjük már furán áll itt-ott. Vagy nem is jön rám igazán. Pedig 3-4 éve még hordtam. (Talán párat már akkor is azonnal a sarokba dobtam...) Milyen fura ez a változás. Változás a mindenben, az állandóságban. Amikor megveszel egy új pulóvert, kitalálod, vágysz rá, fel se tűnik, hogy lépsz egy fokot. Mikor másik emeletre értél, akkor nézel csak vissza, mennyi lépcsőt másztál meg.
Jó, pakoltam mást is, ha már nekiesek a gardróbnak, miért maradna bármi is a helyén. Van itt minden, analízis-jegyzet (dehát szerettem), beszállókártyák púposan sorakozva, buszjegyek mindenféle nyelveken íródva, karácsonyi ajándék szerelmes kísérővel, jaj már négy éve is későn volt az.
A szomszédban is lecsót főznek, én is majd, ha rámtör az éhség.
Elkalandoztam írás közben, el is múlt az a nagy önállóságra vágyás. Van-e arra szabály, hogy meg kell tanulnunk egyedül élni, meg kell tanulnunk kapcsolatban élni, meg kell tanulnunk, mikor melyiknek van ideje és mennyi idő legyen mindezekre? Vagy úgyis kapjuk, meglátjuk, elénk jön, történik és úgyis. Minden ember másképp. Eszeveszetten törekszem arra, szabad legyek, mint a madár, aki repül északról délre és vissza, vagy a sirály a tenger felett rikoltozva. Minél később rontsam el (többször hamarabb) és nehogy bárki is belebeszéljen, mit teszek és merre indulok. De mi van akkor, ha létezik olyan ember, aki nem ellene van, hanem pont az ellenkezője. Mellette.
Mert egyvalamire van csak nagyobb szükségem a szabadságnál. Hogy szeressenek.
Ma a gardróbomat szelektálom. A felső polc hátsó sarkából előkerült egy-két mókás darab, próbálgatom is őket sorjában, bár legtöbbjük már furán áll itt-ott. Vagy nem is jön rám igazán. Pedig 3-4 éve még hordtam. (Talán párat már akkor is azonnal a sarokba dobtam...) Milyen fura ez a változás. Változás a mindenben, az állandóságban. Amikor megveszel egy új pulóvert, kitalálod, vágysz rá, fel se tűnik, hogy lépsz egy fokot. Mikor másik emeletre értél, akkor nézel csak vissza, mennyi lépcsőt másztál meg.
Jó, pakoltam mást is, ha már nekiesek a gardróbnak, miért maradna bármi is a helyén. Van itt minden, analízis-jegyzet (dehát szerettem), beszállókártyák púposan sorakozva, buszjegyek mindenféle nyelveken íródva, karácsonyi ajándék szerelmes kísérővel, jaj már négy éve is későn volt az.
A szomszédban is lecsót főznek, én is majd, ha rámtör az éhség.
Elkalandoztam írás közben, el is múlt az a nagy önállóságra vágyás. Van-e arra szabály, hogy meg kell tanulnunk egyedül élni, meg kell tanulnunk kapcsolatban élni, meg kell tanulnunk, mikor melyiknek van ideje és mennyi idő legyen mindezekre? Vagy úgyis kapjuk, meglátjuk, elénk jön, történik és úgyis. Minden ember másképp. Eszeveszetten törekszem arra, szabad legyek, mint a madár, aki repül északról délre és vissza, vagy a sirály a tenger felett rikoltozva. Minél később rontsam el (többször hamarabb) és nehogy bárki is belebeszéljen, mit teszek és merre indulok. De mi van akkor, ha létezik olyan ember, aki nem ellene van, hanem pont az ellenkezője. Mellette.
Mert egyvalamire van csak nagyobb szükségem a szabadságnál. Hogy szeressenek.
