Elengedtem lassan mindent, bíztam, hogy már rég, hittem, hogy még közel sem. Charlotte is megmondta, a fele idő kell neki, mint amennyi eltelt. Annyi még nem volt, de visszaolvasva hallom, miken kalandoztak gondolatok akkor, majd hova tértek vissza és hol laknak ma már. Erősödnek, magabiztosak, akár még magas sarkút is húzhatnának és futnának benne vígan a gondolatok ők maguk meztelen háttal, ahogy nekem is ment az, emlékeztetett rá ma a portás. Várdogálok, mély hangon beszélek, széles mosollyal őszi napsütésben, teli szívvel, piros torokkal; elképzeltem ezt is, de most látom csak előszedve a képet, fekete-fehér volt, az eltünteti a hibákat. Színes fotó a mostani, napsárga, mélykék, és természetes pasztell néhol erős kontúrral, néhol összemosódik az ezernyi zölddel, amit a fák adnak háttérként, horizont valahol alul, nem egy Van Gogh.
