Édes szülém!

Minden gyerek arra vágyik, hogy a szülei _ ésboldoganéltekazidőkvégezetéig_ házasságban éljenek. De legtöbbször ez nem így van. Vajon ebben az esetben lehet-e még jó? Vagy az egész el van cseszve, csak a legkisebb rossz lehetősége marad?
Ha a gyerek azt látja, hogy az apja ordít, az anyja nem ért semmit, hol szidja, hol pedig megalázkodik az apja előtt, az határozottan rossz. Nem nem jó. Rossz.
Ha csendesen élnek egymás mellett, lassan már kikerülve a másikat, az sem megoldás. A gyerek csalódott, reményvesztett kisfelnőtté válik, a naiv szerelmek, a féktelen bizalom meg sem születhet benne. A rideg valóságot látja. Két ember neutronná válik egy hatalmas mágneses térben.
Ha elválnak és továbbra is egymást szidják, no az nehéz. A gyereknek saját magának kell eldöntenie, hogyan viszonyul a szüléjéhez, az egymásramutogatás során olyanokat is megtudhat, amiket talán sosem akart/kellett volna.
Ha a szülők nem kezdenek új életet, a régi kísértetével élnek tovább, a felszínen lebeg a belenyugvás, a mélyből ordít, hogy az életük elveszett...A gyerek (sem) láthat reményt?! Létezik-e újrakezdés? Létezik-e felejtés?! Létezik-e bódottág?! Honnan merítse az erőt?!...mert más család, az más család. Nem mutat utat. Ha mégis hiszi; csakazértis lesz vagy valóban neki sikerülhet?!
Ha a szülök új életet kezdenek, esetleg még új párt is találnak, szokatlan lesz a szerepcsere. Ott a pislákoló láng, hogy van élet a halál után is. Bonyolult helyzeteket teremthet, kibogozhatatlan kapcsolatokat. Kihez, hogyan is viszonyul(hat) a gyerek?

Mintha nem lenne feloldozás.
De én hiszek.
Óceánparton, mezítláb...