A jav
Gyorsan szedtem a lábam, süvített a téli szél, nem akartam megállni, hogy előkotorjam a sapkát. Marta a só a torkomat, amint lenyeltem a könnyeimet, mielőtt elárulhattak volna. Reméltem, gyors kattogással tesz le a villamos a Béke téren, éreztem, elfogyott megint, mielőtt elkezdődött volna.
Csak a javadat akarom, Fiam. De légy hálás érte.
A zöldre rendszerint várni kell, a csikorgó, csillag nélküli cidriben még hosszabbnak tűnik a várakozás. Szállingózó autók, elsuhanó taxi, csak a kondenzcsíkját látom, zebrán átrugózó busz. Guruló szellemdobozok a sötétben.
Csak a javadat akarom, Fiam. De légy hálás érte.
Még a fejemben szóltak a karácsonyi dalok, kezemben a friss, ropogós ajándék billegett. Nem tudok örülni ennek az ünnepnek, csupa fájó emléket hoz a felszínre. Nem tudok örülni az ajándékoknak és nem tudok ajándékozni sem. Hogyan is fájhat, ha csak foszlányok vannak róla, egy-egy beugró kép és a csillagszóró fénye.
Csak a javadat akarom, Fiam. De légy hálás érte.
Amint fordult a kulcs a zárban, kitört belőlem a zokogás. Hogyan is mondhatnám el, hogy egy egyszerű keddi vacsora is meghittebb lehet a megszokott családi ünnepeknél, hogy rövid idővel ezelőttig el sem tudtam volna képzelni, hogy ennyire feltölthet egy beszélgetés és az elfogadás nem kimondható, de érezhető.
De ha lehet, megtartanám magamnak.
