3000 km vissza a paradicsomba

Fiatal december volt még, épp csak beléptünk a téli hónapok úttörőjébe, a harmadik emberbe immár. Első nap az idei télen, mikor megjelentek a hópelyhek a facebook-státuszokban és csípős szél suhogott. 

Rettenetes pakoló voltam aznap - későn kezdtem, túlságosan is, azt pakoltam be, ami megszáradt, nem pedig szükség szerint, túlságosan is nehéz lett, ám én nem törődtem az intő sóhajokkal. A metrómegállóból fordultam vissza, keményen, pillanatok alatt dobáltam ki a bőröndöm tartalmának harmadát és loholva gurítottam magam mögött aztán - ha időben indulok, akkor is képes vagyok abszurd módon elkésni. 

Benyomtam az itthon összedobott szendvicset a skycourt előcsarnokában,  zoknira vetkőztem a security check előtt, azt éreztem, még a fejembe is belelátnak, aggódtam, felfedezik a 200 ml-nél nagyobb kiszerelésű gondolatpalackot benne (ráadásul tele életveszélyes ideákkal - magamra nézve).

A felszállást imádom, mindig beleborzongok, ennél már csak az felhőtlenebb érzés (értitek. felhőtlen. haha), mikor a kerekek földet érnek, a szárnyakon felemelkednek a lapocskák, de a biztonsági öveket még becsatolva kell tartani. 

Schipol a szívem csücske, ott kezdődött minden, a szerelem az utazásba, az újba, a levegőbe, a messzibe, ott botladoztam életemben először egy reptéren egymagam. Már épp ellepett volna a meghatottság és kezdtem volna írni a mélyből előtörő érzéseimről, mikor beszállásra szólítottak. Gyors felszállás, még gyorsabb landolás, az óceán sötétje, Lisszabon fényei és a visszafojtott könnyek. Másfél év távkapcsolat után kellemes, langyos szellővel köszöntött a decemberi őszben és bölcs mosollyal tárta ki felém karjait.
Hazaértem - welcome again to Portugal.