Ha megég a mézeskalács
A karácsony. A Hollywood-i filmekben, a magazinok hasábjain, bevásárlóközpontokban, az egész fogyasztó társadalomban azt hirdetik, milyen csodás a szeretet ünnepe, összegyűlik a család apraja-nagyja, megajándékozzák egymást (lehetőleg minél cizelláltabb csomagolású, hatalmas és nagyszámú csomaggal, amit áhítatos arcok bontanak a karácsonyfa alatt), örülnek, esznek, aztán még többet esznek és meghitt boldogságban telik az egész ünnep.
Ha ennek csak a töredéke is megvalósul, a viták elhalványulnak az emlékekben és végül minden résztvevő örömmel gondol vissza a csillagszórós napokra, feltölt és megnyugtató befejezést - ha úgy tetszik, keretet, lezárást - ad az évnek a karácsony.
Szép hagyomány, akkor is, ha a legtöbb családnál már vajmi kevéssé kötődik a valláshoz, az eredetéhez. Számomra is inkább egyfajta szertartás, ezek pedig arra hivatottak - funkciójukat tekintve - , hogy összetartsák a szervezetet, megerősítsék a közösségtudatot és ezáltal még erősebbé tegyék a bennük lévő kapcsolatokat. Szimbolikus tehát a karácsony is, mint az egyik legmeghatározóbb közösségi esemény az évben.
A család, mint az alapvető társadalmi mikroközösség hasonlóképp működik a nagy szervezetekhez. Akkor lesz hosszútávon sikeres, ha megvannak benne az alapvető fenntartó, megerősítő ceremóniák. Ezért lényegesek a születésnapok, évfordulók, karácsony és egyéb, a családhoz köthető informális ünnepek. Egyfajta quick win-ként is értelmezhetőek. Visszanézhetünk az eddig elért sikerekre, örülhetünk annak, amit elértünk, és persze annak, hogy mindezt együtt értük el - igazán derék szokása a társadalomnak, hogy tudatosítsa a múltbeli eseményeket és erőt adjon a jövőre. Van némi önzés is ebben a közösségek részéről, ez (is) biztosítja a fennmaradásukat és a tagok kötődését, így válnak ezek a rituálék közvetve-közvetlenül önfenntartó mechanizmusokká.
Mindezek alapján nehézkesnek tűnik fenntartani egy olyan családot, ahol a fent említett rituálék megtartására nem hogy törekvés, szándék nincs, de pont az ellenkezője jelentkezik: hadakozás ellenük, tagadás, létjogosultságukat is megkérdőjelezvén. Ahol a kommunikáció hiányosságai, esetenként teljes hiánya útját állja a kialakulásuknak és meggátolja a természetes folyamatok alakulását. A feszültséggel teli légkör kínzó csöndet eredményez, a viták mélyre hatolnak, a jókedv felszínes vagy fájdalommal teli.
A kapcsolatok, a közösségek fejlődnek, érnek az idő folyamán, egyre több közös élmény keletkezik és segíti ezt a fejlődési folyamatot. Többféle kimenetele is lehet, számtalan tényező befolyásolja egy közösség életét, vagy éppenséggel annak megszakadását. Mind a fenntartásuk, mind pedig a befejezésük nehéz, munkával telített. Természetétől fogva a közösségek is a status quo megtartására törekednek, gyakran igen fájdalmas áron. Éppen ezért ragaszkodunk olyan erővel ahhoz, ami már talán nem is létezik - vagy nem abban a formában. A látszat, a képzelt valóság fenntartása hosszú távon romboló és mindemellett rengeteg energiabefektetéssel jár a "jutalom" elérése nélkül. Nincs megnyugtató befejezés, felhőtlen öröm, feltöltődés, elégettség.
Mint amikor hosszas előkészület után nekiállsz kiszaggatni a mézeskalácsokat, gondosan elrendezgeted őket a tepsiben, arra gondolsz, milyen mintát festesz majd rájuk a cukormázból, kiveszed, várod türelmesen, amíg elillan a forróság, nehogy összetörd őket és boldogan beleharapsz - megégett, keserű.
