Óceán a Római parton

Szerdán vége szakad a végtelen szabadságomnak és egy időre legalábbis, megint munkavállaló leszek. Egy ideje kényszeresen próbáltam élvezni a rám szakadt szabadidőt, kihasználni minden percet, lustálkodni, semmitteni, vagy épp hasznosan eltölteni. Elszántságom ellenére mondhatni egy gyenge közepest értem el, hiányzott a teljes felszabadulás. Nyomasztott a vég nélküliség és a bizonytalanság, csak lestem, mi jöhet és vajon mikor. 

Múlt héten történt, dicsérték az intellektüell skilljeimet és megnyithattam pdf-ben a várva várt offer lettert. Igaz, két hónapra szól a szolgálat - elsőre -, mégis elkezdett motoszkálni bennem a lelkesedés. Türelmesen vártam a vonatot a Tiszain, majd a világ legnagyobb nyugalmával kezdtem élni napjaimat. Random biciklitúrákat tettem a város két legmesszebbi hídjához, hagytam, had kuszálja össze hajam a szeptemberi Duna árnyalata, tekertem, amíg bírtam a rakpartokon, belefutottam egy füstös forgatásba a Batthányn, lefotóztam az őszt, észrevettem minden forrószínű falavelet, amit a kosaramba söpört a nyárutó. 

Göröngyös úton döcögtem a Római parton, a vénasszonyok szokatlan erejével égette karomat a nap, megjelent a horizonton a híd fehérje és újra éreztem. Portugáliában voltam megint, végtelen volt az érzés és záros a szabadság, hullott rám az évszak nosztalgiája, a fodrozódó víz csipkéje szegélyezte a gondolataimat - megtaláltam, előhívtam, nyugtáztam, megmosolyogtam. A szabadság, a szabad világ - tényleg bennem van, nem egy ország rabja.