Nem ígérem, hogy másfél hónap marconaság után csapásra, egyre kettőre visszatör az élet ereje, magabiztos zöldellő tekintet és fellépés, az is meg miegymás. Hullámzik nagyban, hullámzik az unalomig. Szavak, sej, de azok se illenek annyira össze, egymáshoz. Cím se terem, áh! Áh.
Gyűlnek az elmentett fájlok, nyilvánosságot nem kapnak, nem érdemelnek, vagy nem érdemli amaz őket.
Nyomaszt itthon, nem szeretem, ami odúban vár. Nyomaszt egyetemen, mindenütt körülvesz, nincs menekvés, nehezek a batyuk, talán rosszul hajítottam a vállamra. Nyomaszt a hétköznapiság hiánya, tervszerűen iktatom be a pihenést, elmarad a belső késztetés. Nyomaszt az egyedüllét hiánya, nyomaszt a boldogság képe is, a megértésé, ha jók a helyzetek, problémát keresel. Elmerülsz a múltban, nem tudsz túllépni, elrakni hová való, nincs neki helye. A múlt nem változik, de rakjuk oda azt a kis fémlapocskát, lemezke - hallottam ma. Ne is magyarázz, mondogasd és hidd el, annyira arra koncentráltál, ne csapd be magad, már azt se hiszed, ami valós, minden hazugság, te is az vagy, találd meg.
Ez meg elég durva
