Feküdtem a narancs padon, szünet volt és húsz perc, csak a végességét lehetett érezni, hogy egyszer vége lesz; az idő múlását, mennyi van még ebből a röpke szabadságból - nem.
Olyan volt, mint tavasszal künn egy padon. Bámultam, kellett idő, mire észrevettem, mit látok. Szaladtak a felhők, csak túl kellett nézni az ablakon, eddig azt hitted egyirányú, csak fényt enged be; de téged is ki ám, ablak a semmire, innen el. Felfelé tartottam a kezem, mindkettőt, a levegőben, könyvet tartottak ők ketten, olvastam: Hadzsime - így nevezi az író - majd meg szakadt egy csókjáért - nem egész így fogalmazott az író. Fejemre borult a kemény fedele, a puha lapokat éreztem a másik oldalán. Adnék csókot, pont olyat, mint reggeli után, késésben, mit sem törődve vele. Ez jusson eszedbe - kértem tőled és magamtól.
Csók. Pont olyan. Erre szoktam gondolni- mondtad.
Olyan volt, mint tavasszal künn egy padon. Bámultam, kellett idő, mire észrevettem, mit látok. Szaladtak a felhők, csak túl kellett nézni az ablakon, eddig azt hitted egyirányú, csak fényt enged be; de téged is ki ám, ablak a semmire, innen el. Felfelé tartottam a kezem, mindkettőt, a levegőben, könyvet tartottak ők ketten, olvastam: Hadzsime - így nevezi az író - majd meg szakadt egy csókjáért - nem egész így fogalmazott az író. Fejemre borult a kemény fedele, a puha lapokat éreztem a másik oldalán. Adnék csókot, pont olyat, mint reggeli után, késésben, mit sem törődve vele. Ez jusson eszedbe - kértem tőled és magamtól.
Csók. Pont olyan. Erre szoktam gondolni- mondtad.
