Kenyér, falatnyi
_a Viszlát, kenyér! hiteles története_
Milyen aktuális, holnap lesz az újkenyér ünnepe, ha egy hatévest kérdezel, akkor a tűzijátékok, ha egy tizenhatost, akkor az air-race, ha egy huszonhatost, a menekülés, ha egy harminchatost, a tömeg napja. Anyway még a tengerpartnál történt, hirtelen fogadalmat tettem, könnyen szerzett ötlettől, mit nekem egy kis önmegtartóztatás, nem eszem kenyeret – egy fél évig. Pontos határideje is van neki, amíg fiú haza nem ér. Hófödte tél lesz már akkor, karácsonyfákat árulnak majd minden sarkon a körúton, én pedig boldogan szelem le a ropogós fehér kenyeremet az akkor esedékes töltött paprikához. Ilyen álomképek jártak a fejemben aznaptól, tegnapig. De tegnap éjjel nem tudtam aludni, a félpillanat alatt elszunnyadó lány álmatlanul fetrengett az átkozott kényelmetlen fekhelyen. Bántott a párna, viszketett a csípés a nyakamon, macskák nyifákoltak az ablak alatt, türelmetlenül vártam a csodát, de mintha kifeszítették volna a szememet – és a szívemet. Sírásra görbült a szám, ójaj, hisz annyiszor mondtam magamnak, nem nem fogok bőgni, erősebb lány vagyok annál. De ha már két nap után is így szorít, mikor nézhetem alvás közben, mikor téphetem meg a haját, mikor szaglászhatom meg az otthagyott pólója illatát, mikor mikor, ójaj.
Padlizsánkrémet főztem délután, reggel azzal terveztem megszegni – csak egy picit – a fogadalmamat. De mikor hazatérek tulipánföldről, haza a lányoktól, haza az osztálytalálkozóról, haza az első kilencedikfélévi napról, haza az éjszakai buszról, haza őszikabátban, akkor sem tudok majd találkozni vele egy picit. Nem lesz toast kenyér, barna kenyér, szeletelt kenyér, semmilyen kenyér. Egy galacsin sem, egy falatnyi. Nem lesz itt a karja, a szeme színe, a reggeli hangja, semmije. Egy percre sem, egy érintésre sem, egy falatnyi.
Mire elaludtam, már paradicsommal és sajttal képzeltem a padlizsánkrémet.
Milyen aktuális, holnap lesz az újkenyér ünnepe, ha egy hatévest kérdezel, akkor a tűzijátékok, ha egy tizenhatost, akkor az air-race, ha egy huszonhatost, a menekülés, ha egy harminchatost, a tömeg napja. Anyway még a tengerpartnál történt, hirtelen fogadalmat tettem, könnyen szerzett ötlettől, mit nekem egy kis önmegtartóztatás, nem eszem kenyeret – egy fél évig. Pontos határideje is van neki, amíg fiú haza nem ér. Hófödte tél lesz már akkor, karácsonyfákat árulnak majd minden sarkon a körúton, én pedig boldogan szelem le a ropogós fehér kenyeremet az akkor esedékes töltött paprikához. Ilyen álomképek jártak a fejemben aznaptól, tegnapig. De tegnap éjjel nem tudtam aludni, a félpillanat alatt elszunnyadó lány álmatlanul fetrengett az átkozott kényelmetlen fekhelyen. Bántott a párna, viszketett a csípés a nyakamon, macskák nyifákoltak az ablak alatt, türelmetlenül vártam a csodát, de mintha kifeszítették volna a szememet – és a szívemet. Sírásra görbült a szám, ójaj, hisz annyiszor mondtam magamnak, nem nem fogok bőgni, erősebb lány vagyok annál. De ha már két nap után is így szorít, mikor nézhetem alvás közben, mikor téphetem meg a haját, mikor szaglászhatom meg az otthagyott pólója illatát, mikor mikor, ójaj.
Padlizsánkrémet főztem délután, reggel azzal terveztem megszegni – csak egy picit – a fogadalmamat. De mikor hazatérek tulipánföldről, haza a lányoktól, haza az osztálytalálkozóról, haza az első kilencedikfélévi napról, haza az éjszakai buszról, haza őszikabátban, akkor sem tudok majd találkozni vele egy picit. Nem lesz toast kenyér, barna kenyér, szeletelt kenyér, semmilyen kenyér. Egy galacsin sem, egy falatnyi. Nem lesz itt a karja, a szeme színe, a reggeli hangja, semmije. Egy percre sem, egy érintésre sem, egy falatnyi.
Mire elaludtam, már paradicsommal és sajttal képzeltem a padlizsánkrémet.
