Hová ez a nagy sietség, Néni?
Kinn, a kert végében, a bab levele sárgul, friss kapor az utolsója, a kerítés tövében ott a málnás. Aprók a szemek, eső után kiáltottak még zsenge korukban, de mit lehet tenni, nőnek, ahogy lehet, az ízüket adják, abba fektetik, amijük volt. Megállok az utolsó csokor kaporral a kezemben, az illata még a tökfőzeléket idézi - bár még nem tudja -, már a mélyhűtőbe készül. Így állok a vékony járdán apró lábaimmal, apró málnákkal a számban. A távolban látom ám, ki az, ki ezt a szelet küldte, egy Ősz vénasszony lehet, simogat, kedvesen ér a napszítta szőrszálakhoz a karomon, de mintha már elkezdte volna sepregetni a nyarat. Idén mintha korábban kezdődött volna a műszak – persze, hisz három nap és elköszönök, az én hibám is ez -, de azért csak felrónám neki: hová ez a nagy sietség, Néni?
