Az önbizalmam borsószemnyire zsugorodott alig egy hét alatt. Láttam velem egykorúakat közel 20 kávét inni egy nap, 18 órákat dolgozni megállás nélkül és folyton ideges, meg nem álló lábakat az asztal alatt, ezek amiket kerülnék. De volt ott más is.
A kiskosztüm, az első prezentáció alatt azon tűnődtem, hogyan állítanám össze az elegáns szettemet a mai napra – ha tehetném. A színek harmóniájánál elég sokat időztem, mennyire tud a pasztellsárga beilleszkedni?
A szünet elején figyeltem fel a lyukra a foszlásnak indult szoknyámon, fehérre szorítottam a kezemet azalatt az öt perc alatt, amíg kint álltam a közönség előtt. Bárcsak felhúzhatnék magamra egy egész alakos zsákot!
A legrosszabb mégsem a cérnát megunt textil, hanem az annyira likas tudásom. Az első, amit megállapítottam, hogy lack of lehetőségek. Ezen túlhaladva is annyira korlátoz a poroszos iskolarendszer, a szakmai és gyakorlati tapasztalatok hiánya – másodlagossága. Persze a nyelvtudást már ide se kéne írnom, annyira evidens a helye a listában. De mennyi mindent csinálhattam volna a szódolgozatokra magolás helyett, például megtanulni kifejezni magam vagy csak beszélni…
Pont annyi különbség van köztünk, mint amennyi az én éppen foszlásnak indult turis szoknyám és a Marc Jacobs kollekciója között. Hiába veszel fel rá a Milánóból szalasztott kabátomat, alatta csak az marad, ami. Szeretnék egy kiskosztümöt és vele együtt azokat az alapokat és tapasztalatokat is, amik nem ártanak ahhoz, hogy egy nap viselhessem is.