A nehezebb út a könnyebb
Akadályok. Nehézségek. Minden ellenem van. Végre legyőztem ezt és jön a következő buktató. Miért van az, hogy van, aki szárnyal és szinte minden elébe kerül, tálcán kínálja az élet, míg másoknak mindenért meg kell küzdeni?
Harc a jeles bizonyítványért
Közel 20 évig úgy gondoltam, én ebbe a csoportba tartozom. Biztos voltam benne, van ilyen fiók és engem ebbe hajtogattak bele, ez az én sorsom. Akinek nem adják könnyen. Akinek minden egyes lépcsőfokért keményen kell tennie. Megdolgozni a nyelvtudásért, a pirospontokért, a görcsmentes menstruációért, a hosszú hajért, azért, hogy felszólítsanak az órán, a barátokért, az elismerésért, boldogságért, őszinte kapcsolatért, egy társért, aki tisztel, izmos lábakért, szakdolgozatért, egy befogadó otthonért, szerető családért, nyugodt karácsonyokért, izgalmas munkáért, anyagi jólétért, egy menyasszonyi csokorért, amit elkapok, egy sírásmentes ászanagyakorlásért, egy nőies cipőért a 35.5-s lábamra, egy nyugodt délutáni alvásért, egy utazásért egyedül a nagyvilágba, egy elsőre finom süteményért. Időnként háborogtam ellene, kiakadtam, volt, hogy csak szomorkodtam és keseregtem. De miért? Miért kaptam ezt? Voltak időszakok, mikor úgy tűnt, sikerül megbékélnem azzal, ami rám van róva és elfogadtam, hogy az a feladatom, hogy megtegyem az extra mile-t. Hatalmas akaraterőt fejlesztettem, hogy megmutassam, nekem így is megy, én akkor is elérem. Folyamatosnak éreztem a terelő pofonokat. Egy idő után úgy tekintettem rájuk, hogy tanítanak. De mit tanítanak? Miért ennyire erőszakosak és miért ilyen nehéz minden egyes tanítás? Ötöltem, mi lehet a lecke. Minden esetet vizsgáltam, figyeltem, alázattal tekintettem rá. Eljött egy pont, mikor már annyira szenvedtem, hogy azt éreztem, nem bírom tovább ezt a szenvedést. Legyen elég, vége, nem akarok többet tanulni, nincs több ötletem, mit csináljak másképp, min változtassak, merre induljak!
Photo by Bekah Russom on Unsplash
Felhőből a nyomtatóba
Csontig hatolt az ijedtség, mikor rájöttem, a "könnyebb" felé terelnek. Legyek saját magam és kapok segítséget. Azt tanítják, hogy hagyjak fel a küzdéssel, engedjem el a bizonyítást, a megfelelést, az akarást úgy általában, csak vállaljam fel magamat mindazzal, amit eddig szégyelltem vagy értéktelennek tartottam és mutassam meg a világnak. Mindaz ami eddig a felhőben volt, amit egy láthatatlan drive-ra mentettem, amit megtanultam, amit tapasztaltam, azt megtartottam magamnak. Sőt, még magamnak sem igazán adtam hozzáférést, tömörítettem és elzártam egy zip fájlba, archiválva. Kitartóan küzdöttem tovább, megszoktam, hogy ez az útja a dolgoknak. Részemmé tettem a szenvedést, a nehézségeket. Saját magam építettem fel azt az utat, ahol minden lépés izzadtsággal és könnyekkel teli.
Egy lépés
Semmi másra nincs szükség, semmi mást nem kell megtanulnom, mint megengedni, hogy könnyebb legyen. Mintha rajzolnék két képzeletbeli kört a földre, az egyik a küzdés útja, a másik a könnyedségé. Átlépek előbbiből az utóbbiba. Ennyi az egész. Miért olyan nehéz mégis ezt megtenni? Mert ahhoz, hogy ezt meglépjem, szükségem van arra, hogy elengedjek valamit, amit eddig a részemnek tekintettem. Mindegy, hogy mi volt ez a rész, hogy javamra szolgált, vagy éppen ellenem, azonosítottam magammal, olyan volt, mint egy testrészem és most levágom. Mindegy, szükségem volt-e erre a testrészre vagy sem, az elengedés, az azonosulás megszüntetése az, ami eddig visszatartott. Értékes leszek-e akkor is, ha kevesebbet teszek ezután? Megérdemlem-e az élvezeteket, ha nincs mögötte harc? Ezt gyerekkoromból és még annál is régebbről hoztam, hiszen évtizedekig ez volt a minta, "keményen megdolgoztam ezért, nem csak úgy kaptam"!
Mi a cél?
Először is, nem kell semmilyennek lenni, még csak értékesnek sem. Lehetek értéktelen, sőt akár egyik sem. Lehetek csak úgy. A tanítások, a feladatok az életben nem azért jönnek, hogy végigküzdjük magunkat rajtuk, hanem hogy megtapasztaljuk őket. Ha ellenállok, azt szeretném, hogy vége legyen, ha mindenáron jól akarom csinálni és megtanulni a leckét, eljutni a célhoz - akkor pont azt veszítem el, ami a célja. Ami nincs. A cél maga a tapasztalás, hogy lubickoljak abban, amiben éppen vagyok. Engedjem el az ítélkezést, hogy ez most jó vagy rossz. Engedjem el, hogy azt várom, vége legyen és jöjjön majd egy jobb, könnyebb. A könnyebbség nem abból fakad, hogy nincs szükség hozzá erőfeszítésre, hanem abból, hogy engedem történni, engedem, hogy átéljem. 4x-re költözök 2 hónap alatt? Unom a pakolást újra meg újra? Akkor ismét pakolok és koncentrálok a hajtogatásra, egyre könnyebben simítom el a gyűrődéseseket. Évek óta gyakorolom a pózt és egy fabatkával sem vagyok hajlékonyabb? Mikor tudom majd kinyújtani a lábamat? Fogalmam sincs, bár eszembe sem jut a hajlékonyság, mert éppen azt élvezem, hogy a boldog baba pózban egy boldog baba vagyok, és kacagok, hiszen ezt csinálják a babák.
Mi az út?
Az út megélésével az pehelykönnyűvé válik, sőt eltűnik az út maga. Hiszen ha nincs hova elérni, nincs hozzá vezető út sem. Miért pokoli nehéz mégis ez a könnyedség? Mert el kell fogadni hozzá, a dolgok úgy történnek, ahogy, nem pedig úgy, ahogy elképzelem. Lehet tervezni, kell is, nagyon fontos az elhatározás és az azért való munka! És emellett az is, hogy elengedjem, ha valami máshogy alakul. Bármikor készen álljak a változásra és a változtatásra. Bármi nehézségnek tűnő esemény is jön, azt egész egyszerűen csak megéljem, lehetőség szerint minősítés nélkül, vagy legalább tekintsek rá úgy, mint egy megoldandó feladatra, amit persze, hogy meg tudok csinálni. Mint mikor egy bonyolultnak tűnő fogást készítek és nincs más dolgom, mint lépésről lépésre haladni a recept szerint, mindig éppen ara koncentrálva, ahol éppen tartok. Lesz-e a végén szuvidált báránycomb korianderes-lime-os túróhabbal és sütőtökforgáccsal? Halvány fogalmam sincs. És nem is érdekel, mert éppen el vagyok merülve a sütőtök magjainak kikanalazásával és az illatával, ami közben szétárad.
