Édesanyám! Sajnálom!
Négyeshatos
Legtöbben találkoztunk már a helyzettel, mikor a villamoson/buszon valaki elkezd hangosan magában beszélni, esetleg kiabálni, az emberek megrettennek és hirtelen üres lesz a hangadó körül a tér. Van, aki méregetve figyeli, sokan a telefonjukba, könyvükbe merülnek, fel se néznek, még véletlenül se találkozzon a tekintetük. Péntek délelőtt, négyeshatos, Mechwart liget, egy addig békésen ücsörgő utas hirtelen felpattan, járkálva kiáltani kezd: édesanyám! sajnálom! sajnálom édesanyám! A többi utas magába burkolózik, ijedtség ül ki a velem szemben lévő friss anyuka arcára, keresi a kiutat, mások elhúzódnak a kiáltó útjából, idősebbek csóválják a fejüket, nem tetszésüknek adnak hangot, talán még rendre is parancsolják. Megint mások értetlenkednek, elhatárolódnak, veszélyt szimatolnak. Szinte mindenki kimondatlanul is egyetértve azt várja, hogy valahogy vége legyen. Megálljon a villamos a Széna téren, leszálljon a kiabáló, vagy ők maguk, vagy egyszerűen csak üljön vissza és maradjon csendben, ahogy előtte is tette.
Legtöbben találkoztunk már a helyzettel, mikor a villamoson/buszon valaki elkezd hangosan magában beszélni, esetleg kiabálni, az emberek megrettennek és hirtelen üres lesz a hangadó körül a tér. Van, aki méregetve figyeli, sokan a telefonjukba, könyvükbe merülnek, fel se néznek, még véletlenül se találkozzon a tekintetük. Péntek délelőtt, négyeshatos, Mechwart liget, egy addig békésen ücsörgő utas hirtelen felpattan, járkálva kiáltani kezd: édesanyám! sajnálom! sajnálom édesanyám! A többi utas magába burkolózik, ijedtség ül ki a velem szemben lévő friss anyuka arcára, keresi a kiutat, mások elhúzódnak a kiáltó útjából, idősebbek csóválják a fejüket, nem tetszésüknek adnak hangot, talán még rendre is parancsolják. Megint mások értetlenkednek, elhatárolódnak, veszélyt szimatolnak. Szinte mindenki kimondatlanul is egyetértve azt várja, hogy valahogy vége legyen. Megálljon a villamos a Széna téren, leszálljon a kiabáló, vagy ők maguk, vagy egyszerűen csak üljön vissza és maradjon csendben, ahogy előtte is tette.
A renitens pedig továbbra is nyughatatlanul jár-kel a járművön fel és le, keresi a helyét, keresi a megnyugvását, miközben végeláthatatlanul ismételgeti a fenti szavakat.
Mennyien lehetünk a világban, akik folyamatosan halljuk édesanyánk hangját, nyomasztó szavait visszacsengeni felnőtt életünk szinte minden pillanatában, sokszor tudattalanul irányítva az életünket. Hányan vagyunk, akiknek azt tanították, hogy az anya szent és csak jót akart, ezért ha bármit is vele ellentétesen érzünk, haragszunk rá, dühösek vagyunk, az rossz és csakis a mi hibánkból adódhat. Nem tanítottak meg dühösnek lenni, haragudni, nem engedték, hogy kifejezhessük a negatív érzéseinket, akarva-akaratlanul bűntudatot tápláltak belénk, amit aztán felnőttkén cipelünk anélkül, hogy tudatában lennénk ennek a súlynak. Vannak esetek, amikor annyira mély ez a bűntudat, olyan erős a fájdalom, hogy elviselhetetlenül tör ki egy olyan helyzetben, olyan időben, olyan emberekre célozva, akiknek talán semmi közük hozzá. Mint egy anyuka a kisbabájával a szemközti ülésen. Egyszerűen csak felhozzák az emlékeket, amik visszavisznek minket abba az elviselhetetlennek tűnő fájdalomba, amikor gyerekként tehetetlenül próbáltunk megfelelni az anyánk elvárásainak, aki talán feltételekhez kötötte a szeretetét, akinek meg kellett felelni, aki puszta jó szándékból olyanná akart formálni, ami neki tetszett, ahelyett, hogy a valódi énünket segítette volna kibontakozni. Aki talán saját maga sem tanulta meg soha kezelni a negatív érzéseit, megélni és kimutatni ezeket, nem tudta, hogy ezek az érzések ugyanolyan jogosak, mint bármely másik és szerethetőségünket nem befolyásolják. Aki tudat alatt ugyanúgy szomjazta az elfogadást és a feltétel nélküli szeretetet a saját gyermekkorában, mint amit aztán akaratlanul is továbbörökített nekünk.
A társadalmunknak nincs épkézláb válasza a négyeshatoson kiabáló emberekre, akiknek annyira fáj valami belül, hogy ki kell jönnie, nincs ott tovább maradása. Mindazon érzések, amiket az évek során magukba fojtottak, amiket nem lehetett kifelé áramoltatni, ekkor kitörnek és illetlennek, sőt őrültnek láttatják a hordozóját. Rettegést, félelmet, viszolygást váltanak ki a külvilágból. Abból a külvilágból, ami természetesnek veszi, ha a szülő néhanapján megruházza a gyermekét, ha kiabál vele, ha a saját tekintélyét használja, hogy a kisebb felé kerekedjen, ha egy pár hetes vagy hónapos csecsemőt hisztisnek titulál már ott azt az üzenetet közvetítve számára, hogy az igényei nem jogosak, "csak" figyelmet akar kicsikarni; ha a negatív érzéseket nem megismerni és elfogadni, hanem elnyomni tanítja, ha felsőbbrendűségét, tévedhetetlenségét érezteti. A társadalmunk szemet huny mindezek felett és azt várja, hogy felnőttként is csendes, illemtudó, jó katonák legyünk, akik kezelni tudják az indulataikat, legyünk hálásak a felmenőknek azért, hogy felneveltek, etettek, itattak és fedél volt a fejünk felett.
Új vágányon
A szent szülő és még erősebben a szent anya képe terjedt el a kultúránkban, megkérdőjelezhetetlenül táplálva belénk azt a mítoszt, hogy csakis mi lehetünk a hibásak. A felszabadulást, a megbocsátást, a szeretetet viszont kizárólag a fájdalmon keresztül lehet elérni. Ha megtaláljuk az utat a dühhöz, a mélyen gyökerező, rég elnyomott indulatokhoz, ha merjük és megtanuljuk ezeket megélni, elfogadjuk jogosságát, elgyászoljuk, amit emiatt elvesztettünk, tudatosítjuk, amit ez okozott számunkra. Az út végén, a sötétség, harag után pedig végre kitisztulhat a kép és felderenghet a szeretet, ami mindig is ott volt bennünk, csak ez a sok fájdalom rárakódott. A pokolból is van út a mennybe, de még inkább ide a jelenbe, a Földre. Mert ha már nincs tovább lefelé, akkor nincs más út, mint befelé.
A szent szülő és még erősebben a szent anya képe terjedt el a kultúránkban, megkérdőjelezhetetlenül táplálva belénk azt a mítoszt, hogy csakis mi lehetünk a hibásak. A felszabadulást, a megbocsátást, a szeretetet viszont kizárólag a fájdalmon keresztül lehet elérni. Ha megtaláljuk az utat a dühhöz, a mélyen gyökerező, rég elnyomott indulatokhoz, ha merjük és megtanuljuk ezeket megélni, elfogadjuk jogosságát, elgyászoljuk, amit emiatt elvesztettünk, tudatosítjuk, amit ez okozott számunkra. Az út végén, a sötétség, harag után pedig végre kitisztulhat a kép és felderenghet a szeretet, ami mindig is ott volt bennünk, csak ez a sok fájdalom rárakódott. A pokolból is van út a mennybe, de még inkább ide a jelenbe, a Földre. Mert ha már nincs tovább lefelé, akkor nincs más út, mint befelé.
