Az elvárások zavara – Az elköteleződés felé vezető út

Házasság? Persze!
 „Bezzeg a mi időnkben!” – mondogatták nagyanyáink, aztán anyáink… és most mi is ezt halljuk a szüleinktől, miközben nagyokat sóhajtanak. Különösen mélyről jön a sóhaj, ha a párkapcsolatokra terelődik a szó. Mert azok tényleg hatalmasat változtak az elmúlt évtizedekben. 
A szüleink generációja legtöbb esetben a szülői ház küszöbéről lépett a házasságba. Ha nem is a legelső, de a második udvarlónak mondott igent, ritkán, de talán már túl volt egy csalódáson, tapasztalaton, mire az oltár elé állt. Többnyire a „mikor jöjjön a gyerek?” kérdés sem merült fel, egyértelmű folyása volt a dolgoknak. Mint ahogy annak is, hogy gyakran inkább a szerencsén múlott, hogy milyen társnak bizonyult hosszú távon a másik és volt-e annál több eszköz a házasság megtartásához mint, hogy jóban-rosszban, bármi is történjék. Nem voltak nagy igények... Kezdetben talán tényleg nem (gondolták át). Mintha sokszor csak a boldogító igen és az első, második gyerek után derült volna ki, hogy milyen is a másik. Nehézkes a kommunikáció? Eltérő elveket vallanak a gyereknevelésben, a pénz kezelésében, a közös célok kialakításában? A rendes férj valóban sokat dolgozik, de a pénz megtermelésén kívül már nem igazán vesz részt a család életében; a házias feleség pedig tényleg tisztán tartja a lakást, de egy esti közös beszélgetés során már nehéz megtalálni a közös témát és hangot? Hiszen az elején minden olyan szépnek tűnt, honnan tudhattuk volna ezeket előre? – hallottam annyiszor a saját és a hasonló korú barátaim szüleitől. 

Csináld jobban!

Míg nagyanyáink korában akármi is történt, a házasság szentsége működött (drámai felismerés hallani a sztorikat felnőttként, hogy nagypapa sem volt ám mindig az a feddhetetlen múltú úriember...), a válás tabunak számított; addig a mai 20-as, 30-as generáció nagy többsége ott áll az elvárással, hogy ideje lenne már elköteleződni, hiszen a szüleiknek ilyen idősen már saját családja, 1-2-3 gyereke is volt; miközben bizonytalanul tekintget oldalra, keresi a rációt és a példát, amit érdemes lenne követni – mert ezek a szülők mára bizony elég nagy százalékban elváltak. A válások okozta csalódásból pedig sokszor még egy elvárás születik a következő generáció felé: te majd jobban csinálod! De hogyan?

 Az elvárások zavara

Párra lelni sem könnyű, a hatalmas kínálattal párhuzamosan a választás is egyre nehezebb lesz. Mint amikor bemegyünk a plázába és az üzletben milliószámra sorakoznak a csábítóbbnál csábítóbb ruhák, de nem igazán tudjuk, mi alapján hozzuk meg a döntést. Elsőre kívánatosnak és szépnek tűnik, szinte mindet szeretnénk egyszerre, de vajon tartós anyagból készült? Nem foszlik-e majd szét az első pár használat után? Mikor letesszük a voksunkat valaki mellett, akkor döbbenünk rá, hogy az elvárások mellé nem osztanak gyakorlati, jelen körülmények között is működőképesnek tűnő tanácsokat. A régi modell már nem válik be, de mi van helyette? Hosszú ismerkedés, együttélés, majd házasság?  Rövid ismerkedés, gyors összeköltözés és házasság? Vagy egyszerűen csak együttélés, papírra nincs szükség, de mik lesznek akkor a kapcsolat mérföldkövei? Házasság akkor, mikor már gyerek is van? Mikor jön el az ideje az elköteleződésnek és eljön-e egyáltalán? Tulajdonképpen a házasság az egyetlen formája az elköteleződésnek? És mi jön utána? Mert a holtomiglan-holtodiglan így ebben a formában láthatóan egyre kevésbé működik. 

Új példák születőben

Számtalan alkalomra emlékszem, mikor ülünk a barátokkal egy újabb esküvői meghívő felett és megpróbáljuk megfejteni a „jó házasság” titkát. Hamar arra jutunk, hogy az előttünk lévő példákat a mai körülmények között nehezen lehetne követni, avagy nem is vágyunk rá a fent említett kudarcokat látván. De akkor hogyan érdemes nekilátni? Nem hiszem, hogy a mai generáció ne vágyna arra, hogy élete végig boldogan él választottjával egy kacsalábon forgó palotában. Éppen csak azt a naiv hitet veszítette el, hogy a házasság megmarad, csak azért, mert egyszer kimondták együtt az igent. Pontosan látja, hogy mennyi erőfeszítés, kihívás és nehézség van egy hosszú távú párkapcsolatban – éppen ezért áll félelemmel és kételkedéssel a házasság előtt. Eddig kevésbé ismert eszközöket, módszereket keres, amivel ő tényleg másképp tudja majd csinálni. Önismereti terápiákra jár, megpróbálja megismerni és megfogalmazni saját vágyait, ezzel együtt felnőni ahhoz, hogy meghallgassa és elfogadja a másikét is. Nem ciki a pszichológus és a párterápia többé; szembenéz a családból hozott ismétlődő mintákkal, játszmákkal, amikből tanulni szeretne és nem automatikusan továbbvinni azokat. Kialakítja a saját értékrendjét és úgy választ párt, hogy ezek mentén elindulva közösen tudjanak felépíteni egy közösen megfogalmazott jövőt. Hosszan beszélget, tanul kommunikálni, kifejezni az érzéseit nemtől függetlenül, kialakítani a női-férfi szerepek definícióját a saját párkapcsolaton belül. (Újra)tanul elköteleződni. Elköteleződni az iránt, hogy a másikkal, bármi jön is, együtt fog dolgozni és mindent megtenni, hogy akkor is működjön, ha nehéz, vagy épp a pillanatnyi érzelmek mást diktálnak. Elköteleződni az iránt, hogy mindent meg fognak tenni együtt, hogy ez egy tartós és működő párkapcsolat lehessen lehetőség szerint holtodiglan-holtomiglan. Elköteleződni az iránt, hogy ezért folyamatosan közösen kell erőfeszítéseket hozni, mert ma már nem (csak) az „igen” súlya az, ami összetart egy párt – jóban-rosszban. 

Az ehhez vezető út azonban hosszú és rögös. A szülők szemszögéből talán az látszik, hogy még nem volt lagzi és nincsenek unokák sem. A mi szemünk előtt viszont a cél lebeg: megtalálni azt a párt, akivel együtt ki lehet alakítani azokat az eszközöket, amelyek a jelen körülmények között működőképesek lehetnek és a saját képünkre formálni a klasszikus intézmények jelentését. A mi időnkben.