Éber álom

Éber alvás

Vannak dolgok az életben amiknek az létezéséről sem tudunk addig, amíg nem tapasztalunk olyat ami megmutatja, hogy létezik attól különböző, ezzel pedig rámutat és tudatosítja az addig "nem létezőt". Ekkor jön a döbbenet, hogy mi volt eddig! Így voltam az alvással egészen pár héttel ezelőttig. Most alvás alatt nem azt értem, hogy fekszem az ágyban és durmolok. Ébren aludni. Kivonni magamat szituációkból, nem részt venni a saját életemben, amikor a tudatalattim veszélyt ítél meg és így védekezik. Ha valami el van zárva a tudatalattinkba, az lehet azért, mert így véd meg minket. De mi elől akart megvédeni engem ez a tompultság? (Ezek extrém esete mikor egy baleset, háború vagy valamilyen szörnyű trauma túlélője egyszerűen elfelejti, ami történt.) 

Tudatalatti aka. tudattalan

A tudatalatti valójában inkább tudattalan, hiszen nem alatta van, csupán nem tudatosul, nem vetül rá az értelem fénye és így nem vagyunk tudatában, köznapi értelmezésben nem tudunk róla. Szerencsére ez nem egy fix és változtathatatlan séma, lehetséges a tudatunk határait tágítani és egyre nagyobb részére rálátni. Mint amikor a Helyszínelőkben egy sötét szobát térképeznek fel zseblámpával, egyre nagyobb és nagyobb részét világítja meg a fény a szobának. A szoba ez esetben a tágabb értelemben vett "én", az értelem a zseblámpa, a megvilágított terület a tudatos rész, a sötét a tudattalan. (Utóbbit nevezzünk tudaton kívülinek is, ám ide tartozik még egy terület, ez a tudat feletti - ez a legmagasabb rendű mind közül.)

Ébredezés

Az ébredezés úgy történt, hogy elkezdtem észrevenni szituációkat, amik élénkek, intenzívek, hangosak és kifejezetten színesek. Először csak pár pillanat, aztán egyre több. Ijesztőnek tűnt kezdetben ez a "nem normális" állapot. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy a "normál" megszokott állapot ehhez képest milyen fakó, távoli és homályos. Megfigyeltem helyzeteket, mikor hirtelen történt a váltás, a színekből a homályba majd' átmenet nélkül. Szinte egyről egyig olyan helyzetek voltak, amiket nem akartam kezelni, valami régi, fájdalmas  eseményre emlékeztettek; egy személyre, aki akaratlanul is megtanította nekem, hogy ilyenkor szégyellni kell magamat. Szégyellni, mert hülye vagyok, nem vagyok normális, nem értek hozzá, ha valamire nem tudom a választ, ha másképp viselkedem, mint a másik elsőre elvárta volna, ha kimondom a véleményemet, ha önmagam adom - valójában ez nem is az én szégyenem volt, hanem azé, aki megtanította nekem. Én csak átvettem és magamévá tettem. Ez pedig borzalmasan fájdalmas, szinte elviselhetetlen volt, mert a szégyennel az is együtt járt, hogy akkor én (és akivel azonosultam) nem is vagyok szerethető. Nincs létjogosultsága az életemnek. Ezért automatikusan bekapcsolt egy reflex, ami ilyenkor gyorsan szürkeárnyalatosra változtatta a világot, saját magamat pedig szinte kivontam a világból, amíg el nem ült a "veszély". Fizikailag ott voltam, de semmi több, automatikusan reagáltam a környezet ingereire, még beszéltem is, de csak halkan, csendesen, megbújva, illedelmesen, semmi határozottat nem mondva vagy téve. Amint erre ráeszméltem, egyre gyakrabban és egyre több helyzetben figyeltem meg ezt a szinte robotikus viselkedést. Volt olyan, hogy majd' egész álló nap "aludtam". Voltak ennél drasztikusabb esetek is, amikor olyannyira nem tudta a belső, akkor még tudattalan rendszerem elviselni a helyzetet, hogy szó szerint elálmosodtam és percek alatt el is tudtam aludni, ha volt rá lehetőség (pl. este volt). Döbbenetes volt a felismerés. De ha én alszom, akkor ki vesz részt az életemben? 

Megfigyelő ébrenlét

Elkezdtem erőszakkal (tudatosan) ébren maradni, néha szinte kínkeservvel nyitva tartani a szememet és ha kellett, minden második másodpercben emlékezetezni magamat, hogy a pillanat itt van és én bizony vissza fogok térni ide, akármennyire is ijesztőnek tűnik.

A változást az hozta, amikor elkezdtem kíváncsisággal tekinteni arra, ami elől menekülök. Vajon mi történik, ha itt maradok? Mi van itt, ami ennyire megrettent? Mi lesz, ha mégis átélem (ébren)? Az okok, amik egészen addig tudattalanul megjelentek és menekülésre fogtak, nagyon széles skálán mozogtak: szégyen, fájdalom, görcs, agresszió vagy éppen kisebbségi érzés. Amikor ezeket felismertem, akkor ezen a ponton mindig egy kis távolságot tartottam az érzéstől és mint egy megfigyelő, kívülről figyelem: aham, ez most szégyen, a szemem lefelé sandít, a vállaim összerándulnak, bezárulnak, a hangom egércincogássá változik. Mindezeket pedig minősítés nélkül, kizárólag mint megfigyelés nyugtáztam. Ez utóbbi azt jelenti, hogy nem ítélem rossznak (vagy éppen jónak), hogy így reagálok, hogy ezek az érzések jelennek meg, nem kezdek el dühös lenni magamra, nem akarok azon nyomban változtatni rajta, csupán tudatosítom, hogy egyszerűen ez van. 

Ez a fázis még mindig tart és átfolyik, átmenetben van a következő szakaszba:

Cselekvő ébrenlét

A következő lépcsőfok, amikor nem csak megfigyelőként veszek részt a jelenben, de aktív cselekvőként is. Az alvás ugyanis azt hozta magával, hogy cselekvésképtelenné tett(tem magamat) a legtöbb számomra kellemetlen (és sokszor meghatározó) szituációban. Így nem védtem meg magam, nem álltam ki magamért, nem nyilvánítottam véleményt, ha valamit másképp szerettem volna vagy éppen nem teljesen értettem egyet. A hangomat is "elvette(m)". Most már nem csak ébren tartom magamat és megfigyelem, tudatosítom a helyzetekben a saját reakcióimat és viselkedésemet, de igyekszem fordítani is rajtuk. Túl forró a kávé? Jelzem a pincérnek és kérek egy másikat. Beálltak elém a sorba a zuhanynál, pedig sietnék? Szólok, hogy én vagyok a következő. Megint ideges a főnököm és kiabálva kezdi a hétfő reggeli megbeszélést? Jelzem, hogy ezt nem találom célravezetőnek és terhes így kezdeni a hetet; megkérem, hogy változtasson, hiszen mindannyian azért vagyunk ott, hogy dolgozzunk és megoldjuk a feladatot. Visszarendelnek kontrollra pedig világos, hogy nincs szükség további vizsgálatra az orvosnál? Kérem, hogy egyeztessünk telefonon, így nem fizetem ki a 10e forintos díjat. A megszólalásnál sokszor nehezebb, hogy mindezt a felmerülés pillanatában tegyem és lehetőség szerint asszertíven. Korábban, ah meg is tettem, már annyira felgyülemlett bennem a sok sérelem és fájdalom, hogy szinte kirobbant és a csendes védekezésből egyből támadásba mentem át - aminek a legritkább esetben lett megnyugtató és szerencsés vége. A másik fél nem értette a reakció minőségét, a dühöt, ami abból áradt, támadásnak vette (hiszen úgy is hangzott) és megoldás nem igazán született. A hangom még mindig sokszor vékony és cincogó, de már ezt is egyre korábban észreveszem. Figyelek a tartásomra és a hangszínemre. Nem bántóan, nem agresszívan, csupán határozottan. 

Továbbra is vannak helyzetek, amik még a mélysötét szoba sarkában pihennek és akármennyire is próbálom, nem ér el a lámpám fénye. Ezek azok a helyzetek, amikor a szó szoros értelmében elalszom, aludni vágyom. Ez egy csoda-zseblámpa, csak azt tudja megvilágítani, amire már képesek vagyunk ránézni. Sem előbb, sem később, de akkor amikor ez megszületik bennünk és kitartóan nézzük, megvilágosodik. Addig véd, ápol, eltakar. Helyzetek, amik bár még sötétek, de már arra irányul a lámpám fénye.
Olyan apró lépések ezek és minden nap minden pillanatban éberen kell figyelnem, hogy észrevehessem, tudatosítsam és változtassak. De maga az ébrenlét mindent megér. Jelen lenni a saját életemben. Végre.