Újhold

A mesék után
Nem hittem már a mesékben. Etetés csak, naiv gondolatok folyama, önámítás, tanulási rítus, a szocializáció része - de nem a valóság. A valóság rideg, kegyetlen, kiszámíthatatlan és fájdalommal teli. Csupa küzdés.

Ámítottam magam, hogy ez a felnőtt lét része, a szenvedés, a felelősség súlyos és elsöpri a könnyed élet reményét. Ha nem volt probléma, kreáltam, hiszen mit érünk küzdés nélkül. Mit ér az emberi lét, ha nincs miért verejtékeznie? 

Őseim utolsó leheletükig, erőn felül teljesítettek, plántálták belém, örökítették a fenti bölcsességet - hitték, ez a kulcs a gazdag élethez. Tenni, mi dolgunk, s még többet, míg csak a szív és kar bírja szusszal vagy akár azon túl. Ez adja a pecsétet az élet nevű iskola bizonyítványában, nem szerzünk aláírást sem, ha nem teljesítünk felül, bele kell roppanni, de nem szabad kitűnni, csendben tűrni és viselni, mit sorsunkként hiszünk.

A mesék előtt

Pár hete, egy aranyló szeptemberi reggel volt, újhold, az elengedés, valami más kezdete. Ideje a terhek letételének, a felszabadulásnak, a pupillák rácsodálkozásának. Sminkben  mentem, hiszen semmiből sem tanulok, pedig tudhattam volna, hogy itt annak nincs helye - úgyis lemossák a maszkarát a könnyek. Leltároztam, meséltem a hosszú útról, a fenti örökségről, hogy néha érthetetlenül tör rám a kényszeres tehetnék, az akarás, a bűntudat, hogy sosem elég. Pár perc sem telt bele, potyogtak a sós cseppek az arcomon, szabadon, utat engedve az értetlenségnek. Annyi év munka és annyi év átgondolás után, mikor már messze tűnt az egész sztori éle, függetlennek és önállónak tudtam magam - és mégis. Ott értettem meg. Minden pillanatunkban ott áll mögöttünk az összes ősünk, összes tapasztalatuk, hitük, szerelmeik, munkásságuk, hiányaik és gazdagságuk. Eldobni nem tudjuk, kitérni előlük nem lehet, erős betonnal kötötték mihozzánk a múltat. Szeretni tudjuk, elfogadni,  megbékélni, elhinni, hogy mindez ad hozzánk, bölcsen fogadni a megélteket és elengedni, mit lehet. Ebből épülünk fel, ez adja az alapokat, erős tartószerkezetet, de a gúnyát mi húzzuk magunkra. Így vált át a generációs fájdalom tudássá, egy részévé az egésznek, építőelemnek, ami stabilitást ad. Egyben a múlt részévé, szabadon hagyva a léleknek a jelent és lehetőségként kínálva fel a jövőt. Mesék márpedig léteznek. Mi magunk írjuk őket. Immáron szabadon.