Poggyász, mi elkísér

Egy légtérben
Át-át buktak az Alpok havas csúcsai a vattacukorfelhő közül. Alig észrevehető volt az eltérés, a textúra, a sűrűség, az áttetszőség árulta el a különbözőséget. Olyan vékony csíkban látszott csak a táj, mintha egy torz panorámalencsén keresztül mutatnák az egészet. Minden második ’sch’ átszűrődött a fülhallgató dallamai mögül, erőteljesen doboltak a német szavak parov stelar hátterében, egy eltévedt vokál kísérete. Tűzött a nap, a  felhők fölött mindig kék az ég, sosem lehet tudni, mi vár minket odalent, mordor vagy egy földi mennyország. Halkan, szinte észrevétlen követtem a rigmust az ujjaimmal, az ütemek nyomában betűk sorjáztak a monitoron, egyre csak gyűltek, megadóan próbálták követni a kusza gondolatok illogikáját. Írnom kell erről a mostanra olyannyira ismerős világról, az időn kívüli órákról fenn a levegőben, a buszokról, amelyek egy különös menetrend szerint járnak, homlokukon a számozás fel-, leszállópályákat és beszállókapukat jelöl. A repterek különös népéről, a mindenkori kabinméretű gurulós bőröndöket szorongató finoman ápolt kezekről, átlátszó nejlonzsákokba csomagolt 100 ml-t nem meghaladó, de abból kibuggyanni vágyó érzésekről. Mókás kis targoncákról, amik egész életeket szállítanak terminálról terminálra, méregdrága bőröndbe csomagolt, földrészek között utaztatott súlyok és a be nem vallott óhaj, hogy mindezt letenni, elhagyni volna jó; a kínzó ellentét, amely a kényes bőr és a ráncolt homlok között húzódik – a megfigyelő szem úgy látja, a boldog könnyelműség rendszerint apró táskán gurul ilyenképp is megszabadulva már nehéz terheitől.

Írnom kell egy világról, amely átmenetiségével ad otthont a lakóinak, biztonságot egy bizonytalan létben, átvilágítókapuk zöldre váltó fénye ragyogja be a napfelkeltéket és a beszállás végét jelző gong dicséri nyugtával a napot. Messzibe nyúló mozgójárdák utaztatják a folyton előbbre siető bőrcipőket, végtelen számú betű- és számkombinációk váltakoznak fejmagasságban mutatva a hazug kiutat a következő kalitkába, a következő senkiföldjére, ahol – a dolog pikantériája - mindenki valakinek szeretné érezni magát. Nagy és fontos valakinek, sürgős és jelentőségteljes munkával, jelezvén rangját, tisztjét a hitelkártyáján felbukkanó céglogó hierarchiájában. Ezért száll fel újra s újra, hogy bizonyítsa mennyire nélkülözhetetlen is ő – a földön, mit éppen elhagy. Hiszen a valóság talán éppen ezeken a steril terminálokon kívül történik – vajon belegondolnak-e ebbe a ambivalenciába a csápra csatlakozó harmonikafolyosó visszatérő vendégei? Laptopba és munkába temetkező sűrű gondolatok, ajkakon lecsordogáló, illet(ékte)len nedvek egy-egy felhorkanó utas szája szélén. Össze nem illő, mégis megszokott és harmonikus kép, mint a neonszínű sportcipők és a méretre szabott öltönyök találkozása. Minden, ami szívet terhelhet, aprónak, szinte liliputinak látszik innen fentről – akárcsak az egyre távolabbra kúszó házak színes kis kockái, az egymásba kapaszkodó geometriai formákká alakuló földek avantgárd kompozíciói. Talán a gondok is összemehetnek, súgja az illúzió; ez a lebegő, föld feletti, törvényen kívüli lét megengedőbb, mint a „földhözragadt”. Élesen hasít a felismerés, ez a kiragadott miniállam akármilyen távol is legyen, nem véd meg a lélek hangjától, a hajnali csókkal hátrahagyott mátka édes szuszogásának hiányától, a tegnap esti veszekedés maró emlékétől, a fel nem hívott barátok meg nem hallgatott történeteitől, a meg nem simogatott gyermek kócos búbjának érintésétől - a ki nem mondott szavak, az el nem táncolt táncok lepelként hullanak a repülő szárnyaira, a hajtómű szorgosan befelé, a nyakpárnákon gémberedő fejek közé söpri a hátrahagyni kívánt sorsfelhőket. Hamar hasít a bizonyosság, ez a suhanó kapszula fogva tart, megkaparintott magának, a biztonsági tájékoztató szavai sem hagynak nyugodni és felébresztik az álomba menekülő fejtetőket: bárcsak elmondtam volna, bárcsak a nyelvemen maradt volna, bárcsak megöleltem volna, bárcsak elhittem volna. A szerencsésebbek a tegnap éjjel fülledt emlékét élik újra, még érzik a vasárnapi húsleves ízét, az otthoni ágy melegét, a szívmelengető beszélgetést, a szeretetet, ami szemtől szemben áradt és oly közelről tapintható volt. Nekik mosoly ül a szájzugukban, még oly eleven a varázs – ők üdvözlik, hogy az érzékek mit sem törődnek azzal a 3000 kilométerrel mindeközben.

Prepare for landing

Mikor már épp elviselhetetlenné válna, mikor már épp megszoknánk a zúgást, elfogynak a légikísérők kérdései, gémberednek a tagok - megszólal az elfeledett gong, a gép hatalmas sóhaja, amint a semmibe engedi a túlnyomást, megnyugszik, hogy ez is eltelt, minden útnak vége egyszer, a földet érés beteljesülő vágyával újra és újra hangosabban dobban a szív is. A kézipoggyászok villámsebességgel ugranak a markokba, a feladottakért csak reménykedhetünk, hogy követtek, a következő pillanatban nyíló ajtó már új kezdetet ígér, új földön, új nap alatt. Csak a szív poggyásza kísér minket kitartóan minden utunkra, beszállókártya nélkül, hűen, súlyhatár felett – legyen könnyű vagy nehéz, csatos vagy bővíthető, zegzugos vagy egyfakkos, színes, vagy akár fekete-fehér. Le nem tehető.