Jó szelet!
Szabadesés felfelé
Október eleje volt, szokatlanul kellemes idő a városhoz és az évszakhoz képest. Balra a Tower, jobbra egy elhaladó piros busz emelettel spékelve, én középen, behunyt pillákkal élveztem a simogató napsütést. Napsugarak csillantak az égbe nyúló irodaházak tükörré suvickolt ablakain, megsárgult, recsegő falevelek táncát koreografálta a szél a gyalogátkelő felett. Körbe-körbe jártak, udvaroltak, pajkosan az ég felé kacsintottak, utolsó útjukat fordították vissza egy röpke pillanatra, őszinte hittel, hogy az idő tud visszafelé haladni.
Álltam ott és én is igyekeztem hinni a naiv faleveleknek, hiszen tegnap volt még, mikor kiléptem az iskola kapuján, letettem a nehéz követ - nem tudtam, hol áll meg. Úgy engedte el kezemet, mint a levél gyönge szárát az ág, amit addig nevelgetett, táplált, színezett és biztatott, hogy éke vagyok őneki. Aztán, mire túl voltunk már együtt mindenen, a tavasz virágzásán, a nyár perzselésén, izzasztó napokon és erős viharokon, egyszercsak kinyitotta addig biztonságot adó tenyerét és útjára engedett. Zuhanni kezdtem a hirtelen rám törő szabadsággal, vonzott a mély, szabadestem, szét se néztem, van-e ejtőernyő, hittem, én irányítom utamat a ciklonok sűrűjében. Nagy volt a puffanás és nehéz volt újra megtalálni a szelet, ami ismét felkapott és magasba röpített. Pályára kerülni, saját szárnyakat növeszteni volt a titok, hogy ne landoljak az avarban. Hirtelen sorsközösséget éreztem ezekkel a londoni októberi falevelekkel, ahogy nem megadva magukat a gravitációnak újra és újra az ég felé emelkednek, keresik az újtjukat és elszántan hiszik, hogy az csakis felfelé vezet. Mintha csak tegnap érkeztem volna, pedig 10 éve történt, keleti széllel indultam és ahogy megfordult a szélirány, a nyugatival érkezem most vissza a kezdetekhez. Minden égtáj vonz, minden évszakot az enyémnek érzek és minden utat, amely elém kerül, a sajátomnak. Mary Poppins gazdag táskáját hiszem magaménak, tapasztalattal és az elengedés óta eltelt felnőttségnek nevezett 10 év tapogatózásaival. Magabiztosan léptem a fehér hasábokra, körültekintően először jobbra, majd balra lesve, emelt fővel biccentettem a Tower felé, ezzel a csomaggal indultam útnak az ezerszínű Londonból egy másik színpalettát felölelő városba, amely egykor a legnagyobb volt, amelyet valaha ismertem. Másnap személyesen köszönhettem meg a fának, amelytől indultam, hogy bölcsen tette ami dolga volt és adta a legtöbbet, amit egy levélnek adhatott: jó szelet.
Október eleje volt, szokatlanul kellemes idő a városhoz és az évszakhoz képest. Balra a Tower, jobbra egy elhaladó piros busz emelettel spékelve, én középen, behunyt pillákkal élveztem a simogató napsütést. Napsugarak csillantak az égbe nyúló irodaházak tükörré suvickolt ablakain, megsárgult, recsegő falevelek táncát koreografálta a szél a gyalogátkelő felett. Körbe-körbe jártak, udvaroltak, pajkosan az ég felé kacsintottak, utolsó útjukat fordították vissza egy röpke pillanatra, őszinte hittel, hogy az idő tud visszafelé haladni.
Álltam ott és én is igyekeztem hinni a naiv faleveleknek, hiszen tegnap volt még, mikor kiléptem az iskola kapuján, letettem a nehéz követ - nem tudtam, hol áll meg. Úgy engedte el kezemet, mint a levél gyönge szárát az ág, amit addig nevelgetett, táplált, színezett és biztatott, hogy éke vagyok őneki. Aztán, mire túl voltunk már együtt mindenen, a tavasz virágzásán, a nyár perzselésén, izzasztó napokon és erős viharokon, egyszercsak kinyitotta addig biztonságot adó tenyerét és útjára engedett. Zuhanni kezdtem a hirtelen rám törő szabadsággal, vonzott a mély, szabadestem, szét se néztem, van-e ejtőernyő, hittem, én irányítom utamat a ciklonok sűrűjében. Nagy volt a puffanás és nehéz volt újra megtalálni a szelet, ami ismét felkapott és magasba röpített. Pályára kerülni, saját szárnyakat növeszteni volt a titok, hogy ne landoljak az avarban. Hirtelen sorsközösséget éreztem ezekkel a londoni októberi falevelekkel, ahogy nem megadva magukat a gravitációnak újra és újra az ég felé emelkednek, keresik az újtjukat és elszántan hiszik, hogy az csakis felfelé vezet. Mintha csak tegnap érkeztem volna, pedig 10 éve történt, keleti széllel indultam és ahogy megfordult a szélirány, a nyugatival érkezem most vissza a kezdetekhez. Minden égtáj vonz, minden évszakot az enyémnek érzek és minden utat, amely elém kerül, a sajátomnak. Mary Poppins gazdag táskáját hiszem magaménak, tapasztalattal és az elengedés óta eltelt felnőttségnek nevezett 10 év tapogatózásaival. Magabiztosan léptem a fehér hasábokra, körültekintően először jobbra, majd balra lesve, emelt fővel biccentettem a Tower felé, ezzel a csomaggal indultam útnak az ezerszínű Londonból egy másik színpalettát felölelő városba, amely egykor a legnagyobb volt, amelyet valaha ismertem. Másnap személyesen köszönhettem meg a fának, amelytől indultam, hogy bölcsen tette ami dolga volt és adta a legtöbbet, amit egy levélnek adhatott: jó szelet.
