Padam, padam, pabadam

Mennyiféle taps van, öblösek és csattogók, finomak és cserzettek, baritonok és szopránok. Tenyerek találkoznak, kecses ujjak pattognak neki a többinek. Gyönyörű volt, csodás, ahogy egy egész teremnyi taps életre kelt. Megelőzte a mindent átható csend, amiben a rekedt, mély hangszálak Piafot keltették életre, Non, Je ne regrette rie, már érezte minden tenyér, hogy jön a végső elnyújtott taktus, láthatatlanul készítették magukat az aktusra, amikor összeérhetnek és a két felület találkozhat. Először csak félénken, lassan, majd egyre erőteljesebben hallatták magukat az összefolyó ütemek. Padam, Padam, felzúgott a karzat, előbb a jobb, majd a bal - egyetlen zöld pulóveres marconaság tartotta magát rendíthetetlenül ölbe tett kézzel. A tapsok csak rendre mondták, vassá váltak, beleborzongott a tér, a zongorista, a dobos, a tangóharmonikás mind adta tovább a remegést. Mindenki ismeri a pillanatot, mikor a taps egyszerre csak átvált és egy hosszú, elnyújtott, végtelen ütem lesz belőle, amikor már a zöld pulóveresek sem bírják tovább és beállnak a sorba, mosoly ül az arcukra, mély sóhaj a lényükben,és átadják magukat a mindent elsöprő katarzisnak. La vie en rose - meghajlás, vége.
Csönd.