Hi, please sign in!/Hi, Zsanett!

Sokadik nekifutás ez itt, háromszáz és ha már ilyen kerek, valami ideillőt akartam. Eszembe jutott ma reggel egy régebbi bejegyzés, olyasmiről szólt, hogy hiába a sok teher meg nyűg és macera, akkor is mosoly ül az arcomon. Ilyesmi gondolatok ültek rám ma is, nem teherként, csak mintegy könnyedén lehuppantak rám. Vártam türelmesen (tlenül inkább), mikor tér már vissza, vagy inkább hatalmasodik el rajtam a jó. Bekopogtat, bedugja a fejét, hey-how-are-you és már el is foglalta a legkényelmesebb kanapét a lakásban. Otthonosan helyezkedik, nézelődik balra majd jobbra, s határoz: maradok. Egyelőre időnként ki-ki tekintget az ablakon, de többnyire tetszik neki itt. Én meg marasztalom. Gyakran kapaszkodom segítő kezekbe, Imola is valamiféle kötéllel tart vissza, van, akinek a szavai segítenek, van, akinek az ölelése, a jelenléte, vagy csak a tudat, hogy van.