Olvasnám

_Szótlanul mentünk végig az épület árnyékos felén, egymáshoz simulva, csókolózva. Szorosan átöleltem Izumit. A nyelvünk összeért. A blúzon keresztül éreztem a mellét. Ő nem ellenkezett, csak behunyta a szemét és sóhajtott. Apró melle éppen belefért a tenyerembe, mintha arra lenne méretezve. Izumi a szívem fölé tapasztotta a tenyerét, és keze érintése egybeforrt a szívverésemmel. Ő nem Simamoto, hajtogattam magamban. Nem adhatja nekem azt, amit Simamotótól kaptam. De itt van, velem, az enyém, és a tőle telhető legjobbat kívánja nekem. Miért bántanám valaha is?

Akkor még sok mindent nem értettem. Például azt, hogy megbánthatok valakit úgy, hogy az sosem fogja kiheverni. Hogy az ember néha a létezésével egy életre szólóan megsebzi a másikat._*

*Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra