Miért is vágyunk mindig egyre többre és többre? Kicsi voltam és a régi házunk kerítésének tetején ücsörögtem, megbújva a szomorúfűz lombjában és álmodoztam. Arról, hogy tanulni fogok és megmutatom, mire vagyok képes. Többre, mint azt bárki is hinné. Hittem, hogy csak én tudom ott legbelül, a fa árnyékában. Haladok az utamon, mintha egy fonalat gombolyítanék. De gyakran a rengeteg munkának nincs látható eredménye. A munka jutalom nélkül marad. Sokszor a könnyűt is nehezen érem el. Mintha valaki, aki aluról, a fa tövéből nem hitt volna a fa tetején ülő kislánynak, szórná elém a szögeket az útra. Kíváncsi, vajon mennyit bírok még. Üzenem neki: nem adom fel.
