" A világ kevésbé riasztó hely, mert létezel." *
Mostanában az éjjeleim hosszabbak a nappalaimnál. Olyankor csak vánszorognak a percek. Tegnap hazafelé vezettem . 1 óra lehetett. AM. Az egész város aludt, bár itt mindig alszik. Csend volt, nyugalom, csak bennem ordibált minden.
Vajon aki szerelmes, az tud róla mit ad, kap? Milyen csoda van körülötte? Vagy csak akkor jövünk rá, amikor vége és hiányzik? Tudja a szerelmes, milyen kincs van a szívében, a lelkében, az egész lényében? És vajon tudja-e a másik, hogy mit ébresztett fel? Tudjuk-e értékelni igazán a mai rohanó világban ezt a röpke szárnyalást? Vagy elúszunk, halasszuk, nem érünk rá, nem figyelünk, nem vigyázunk rá és hagyjuk, hogy eltűnjön, visszahúzódjon oda, ahonnan jött- a messzi véletlenek világába. Amikor messze tűnik, mindig rájövünk, mennyire hiányzik is és szerelem nélkül fél emberek vagyunk csupán. A szerelmesünk nélkül csak félszavaink, -mondataink, - világunk van. Nem, ne értsetek félre. Nem hiszem, hogy egyedül nem lehetünk boldogok. Talán nem is ismerek magamnál karrieristább, munkamániásabb, önmagát jobban hajszoló embert így hirtelenjében. Lehet nevetni, örülni, teljes életet élni pár nélkül. Villamosozhatsz egyedül, mehetsz színházba egyedül. Lehet lakásod, kutyád, hatalmas bulik, sikeres munkád, yachtod. Mégis. Néha eszedbe jut, milyen odabújni valakihez, a vállára hajtani a fejed, becsukni a szemed, érezni az illatát és szeretni?
Ha tudnád előre biztosan, hogy egy napig, hétig, hónapig, évig csak monoton végezned kell a feladatod, ám egy napon, április végén vagy szeptemberben egy igazi vénasszonyoknyara-időben odasététál az érzés, a fiú, megöleled és átélheted, azt mondanád ugye: megérte. Ha tudhatnánk biztosan, hogy eljön. Ha lenne mit várni. Nem létezne túl hosszú idő, amit ne bírnánk ki érte. Vagy éppen az adja a varázsát, hogy nem tudhatod hol és mikor talál rád? A villamosmegállóban, a lépcsőn, esőben, a macskakövön...
Vajon akkor találkozunk az Igazival (már ha létezik...), ha az előző kapcsolatainkban megtanultuk, hogyan is kell szeretni? Élvezni, érezni, kiélvezni, odaadni, mégsem önzőn, kisajátítva, csak megélni a pillanatot és ráérezni, hogyan őrizhetjük meg. Erősíteni egymást, védeni, szabadon engedni, szorítani, megmutatni a végtelent és nem látni senki mást, csak a másikat. Kinek mennyi és mennyire fájdalmas tapasztalatokra van szüksége ehhez?
„Nem a szükségszerűség, hanem a véletlen van teli varázzsal. Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az első pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak assisi Szent Ferenc vállánál.”
Igen, Milan Kundera. A lét elviselhetetlen könnyűsége.
*Mi Vida Sin Mí 2003.
Vajon aki szerelmes, az tud róla mit ad, kap? Milyen csoda van körülötte? Vagy csak akkor jövünk rá, amikor vége és hiányzik? Tudja a szerelmes, milyen kincs van a szívében, a lelkében, az egész lényében? És vajon tudja-e a másik, hogy mit ébresztett fel? Tudjuk-e értékelni igazán a mai rohanó világban ezt a röpke szárnyalást? Vagy elúszunk, halasszuk, nem érünk rá, nem figyelünk, nem vigyázunk rá és hagyjuk, hogy eltűnjön, visszahúzódjon oda, ahonnan jött- a messzi véletlenek világába. Amikor messze tűnik, mindig rájövünk, mennyire hiányzik is és szerelem nélkül fél emberek vagyunk csupán. A szerelmesünk nélkül csak félszavaink, -mondataink, - világunk van. Nem, ne értsetek félre. Nem hiszem, hogy egyedül nem lehetünk boldogok. Talán nem is ismerek magamnál karrieristább, munkamániásabb, önmagát jobban hajszoló embert így hirtelenjében. Lehet nevetni, örülni, teljes életet élni pár nélkül. Villamosozhatsz egyedül, mehetsz színházba egyedül. Lehet lakásod, kutyád, hatalmas bulik, sikeres munkád, yachtod. Mégis. Néha eszedbe jut, milyen odabújni valakihez, a vállára hajtani a fejed, becsukni a szemed, érezni az illatát és szeretni?
Ha tudnád előre biztosan, hogy egy napig, hétig, hónapig, évig csak monoton végezned kell a feladatod, ám egy napon, április végén vagy szeptemberben egy igazi vénasszonyoknyara-időben odasététál az érzés, a fiú, megöleled és átélheted, azt mondanád ugye: megérte. Ha tudhatnánk biztosan, hogy eljön. Ha lenne mit várni. Nem létezne túl hosszú idő, amit ne bírnánk ki érte. Vagy éppen az adja a varázsát, hogy nem tudhatod hol és mikor talál rád? A villamosmegállóban, a lépcsőn, esőben, a macskakövön...
Vajon akkor találkozunk az Igazival (már ha létezik...), ha az előző kapcsolatainkban megtanultuk, hogyan is kell szeretni? Élvezni, érezni, kiélvezni, odaadni, mégsem önzőn, kisajátítva, csak megélni a pillanatot és ráérezni, hogyan őrizhetjük meg. Erősíteni egymást, védeni, szabadon engedni, szorítani, megmutatni a végtelent és nem látni senki mást, csak a másikat. Kinek mennyi és mennyire fájdalmas tapasztalatokra van szüksége ehhez?
„Nem a szükségszerűség, hanem a véletlen van teli varázzsal. Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az első pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak assisi Szent Ferenc vállánál.”
Igen, Milan Kundera. A lét elviselhetetlen könnyűsége.
*Mi Vida Sin Mí 2003.
