És ami utána jön

Trigger

Mikor elkezdtem az egész TEDx-et, nem igazán gondoltam bele, hogy mivel is jár. Azt többen mondták, hogy készüljek sok-sok befektetett munkára, így utólag össze sem tudom számolni, mennyi volt, de valóban rengeteg. Közben is éreztem az intenzitását, félre kellett tenni 1-2 dolgot, megtanulni lemondani, nemet mondani és priorizálni. Mentem a flow-val, mindig az adott feladatra, a következő lépésre koncentráltam, megtettem az utat, ami utólag ezerszer többet ért, mint aztán maga a cél. A színpadon állni volt a jutalomjáték, az igazi, mámorító élvezet, a csúcspont. Az utána következő órák és napok ebben a pörgésben telnek, mostanra kezd lenyugodni, megpihenni - helyet keres magának az érzés, a tapasztalás. Lassan realizálom, hogy ez ugyanaz az élet, ugyanazok a díszletek és ugyanazok a szereplők - valami mégis megváltozott. Nem lesz már a régi. 

Jó értelemben, ám mégis van egy kis szentimentalizmus ebben. Többször átéltem már ezt az életben, mikor átléptem egy határt, megtettem egy lépést, ami után nem lehet visszafordulni, meg nem történtté tenni a dolgokat. Beveszem a piros kapszulát és nem soha többé nem úgy fogom látni a mátrixot, mint azelőtt. Néha vágyom vissza, hiszen olyan egyszerű és kényelmes volt minden. Félek, néha rettegek, izgulok, de titkon várom, mi jön most.

Helyzet

Az a nagy helyzet pedig, hogy nem jön semmi, ami eddig ne lett volna. Csak ráébredtem, hogy milyen a világ alkotójának lenni és ennek neszeltem meg a felelősségét. A valóságnak, ami körülvesz, ami bennem él, ami átitat és elkezdtem érezni. Például mikor elkezdtem írni a bejegyzést, az eleje még E/1-ben indult, aztán szépen lassan átváltott E/2-be, majd általános alanyba. Először csak gondolatban javítottam ki az alanyt, majd visszamentem és mindenhol korrigáltam én-re.

Szabad vagyok és mindig is az voltam, mégis szeretek korlátokat, kerítéseket építeni magam köré és lekicsinyíteni a játszóteremet. Könnyebb egy körülhatárolt életben ide-oda ütődni, mint felvállalni, hogy amit teszek, annak következményei vannak. Ez akkor is így van, ha nem vallom be és nem akarom észrevenni, de igyekszem elhitetni magammal, hogy ilyen a világ, ilyen az élet, mit is tehetnék én? A fene nagy igazság viszont, hogy az egy helyben tötyögésnek és semmittevésnek is van következménye: méghozzá az, hogy egyre erősebb lesz a szorongás, egyre több alkalommal bukkan fel a settenkedő érzés, hogy valami nem stimmel. 

Döntés

Ma voltam masszőrnél, először azóta, hogy felmondtam a munkahelyemen. Tágra nyílt szemekkel állapította meg, hogy a feszültség, a fájdalom, mintha soha ott sem lett volna előtte, egy hét leforgása alatt felszívódott. Ezek a jelzések bennem vannak, de kitartóan ellenállok nekik és próbálom nem észrevenni őket, elhitetve magammal, hogy nem is léteznek. A mérföldkövek, a piros kapszulák erre világítanak rá: igenis léteznek, igenis feszülnek, igenis fájnak és csupán az én döntésem, hogy mihez kezdek velük. Bármikor dönthetek úgy, hogy nincs többé szükségem rájuk. Nincs szükségem többé a szögesdrót által okozott sérülésekre, hogy időről időre felébresszem magam az alvó állapotból, hogy érezzem, hogy élek. Nincs szükségem többé a kerítésre, a határokra, hogy időnként átlépjem vagy lebontsam azokat és felszabaduljak. A kerítés én vagyok, mint ahogy a szabadság is. Minden pillanatban dönthetek, mi szeretnék lenni.