Super(who)man

Kihívás. A reggeli csúcsban századmásodpercek alatt dönteni a busz és villamos között. Kitartás. A feltehetően remélhetően kisebbik rossz megoldást választva a mindenféle színű, szagú, hangú, zajú embermasszának nem nekidörgölőzni, a krémszínű nyári trendet a lábamon nem összemaszatolni. Egyensúlyérzék-fejlesztés. A hirtelen (amennyire hirtelen lehet ez a sofőrnek is, bizonyára nincs benne az útvonal leírásában, hogy figyelem! kanyar közeleg, éles és utasborogató!) vett kanyarokat méltósággal ingadozva viselni. Akrobatamutatvány. A (túl) magasan éktelenkedő leszállásjelző után nyújtózkodni egy egyenes kátyúmentes (?!) szakaszon, finom mozdulattal az alsó felét érinteni, majd egy erőteljesebbel megnyomni. Várakozás... és akkor a hepehupás monotóniának egy csapásra vége szakad! Kibillentenek a reggeli idillikus egymásutániságból, az intézményesült forgatagból, ami kerekperec negyven per(e)c, míg beérek a madárcsicsergéssel köszöntő munkahelyemre. De megtörik, kizökkenek a rutinból, szirénázva, kéken szemfényvesztve hívja fel a figyelmet az autóhad, hogy (valamilyen szempontból, legyen az akármi is) fontos ember közeleg.
Áhhhá! Villan át szélsebesen az agyamon és elképzelem, ahogy szuperwomanként felemelem a jobb kezem, kiröppenek a busz amúgy is beszorult tetőablakán, megállítom a pöffeszkedő rohamot és betessékelem őket a tömegközlekedés díszpéldányába. A kék szirénát még könnyedén leválasztva eddigi megszokott helyéről a szintén kék százötös búbjára helyezem, majd egy kapualjban észrevétlen átöltözve újra beleolvadok a nyári trendbe, míg a következő képkockán már krémszínű szettemben a Metropolt lapozgatva suhan el a fülem mellett: a Bajza utca következik.