In Portugal you don’t have free time, because you are always on the beach
Portugália random választás volt, a lehető legcsekélyebb mértékű tudatosság sem volt bennem, mikor oda jelentkeztem. Szerény földrajztudásomból annyira mertem következtetni, eléggé délen van ahhoz, hogy kellemes, mi több meleg idő várjon már január végén is és mediterrán hatásként emberbarát, kedves fogadtatást reméltem.
A külföldi félév nagy része múlik rajtunk kívülálló tényezőkön, mint környezet - beleértve az országot, a kultúráját és az időjárást is akár -, társaság, egyetem; mégis ott van az, ami mindezt árnyalhatja, sarkíthatja, szerethetővé vagy akár életre szóló élménnyé teheti: saját magunk. Portugáliához kell bizonyos szintű tolerancia, az utcák sokszor koszosak (bár így visszatérve már hiányzik az ottani kosz és Budapestet látom szemetesebbnek), az utcák és az emberek hangosak és szenvedélyesek, türelmetlenül egymás szavába vágnak és a tiszteletet másképp definiálják. Az időt, mint olyat nem ismerik, teljes mértékben relatívan kezelik és úgy is hívják: „Portuguese time”. Az éttermek késve nyitnak, az órák 15-20 perccel később kezdődnek, a buszok is csak hozzávetőlegesen tartják a menetrendet és le kell inteni őket. Nemcsak az időhöz való hozzáállásuk, de az azzal való gazdálkodásuk is sajátos. Megtanultam, hogy mindennek meg kell adni és rá kell szánni a megérdemelt(?) idejét; az ebédnek az egyetem udvarán a napsütésben; a várakozásnak egy üzletben, amíg eláll az eső; az érdeklődő társalgásnak, mielőtt rátérnénk a tárgyra vagy a csoportmunkára.
A portugál nyelv első hallásra kevésbé varázslatos, mint mondjuk egy spanyol, mégis egyedi és megvan a maga szépsége. Mindenhol, mindenkitől, mindenfelől s-eket hallottam. A kedvencem a Baixa-Chiado, amiben rögtön két s is van, egy az x helyén, egy pedig a ch-nál. Ezen felül sok a zs is, mivel akármerre néztem, azulejo [azulézsu] -ba ütköztem. Így hívják a sok-sok éves festett, hagyományosan kék, de valójában a szivárvány minden színében játszó, néhol túlcizellált, kézzel festett csempéket, amik megbélyegzik a város építészetét, legyenek a metrómegállókban, a házak falán, vagy éppen a konyhában.
Lisszabont a tolerancia városának nevezik, ami már a reptérről jövet (ami csekély 20 percre van a városközponttól, könnyedén hangkárosodást okozva mondjuk egy egyetemi óra közben) megmutatkozik, a buszon mindenféle bőr- és hajszínű emberek nyüzsögnek, bár az én szőke hullámaim sokszor keltettek feltűnést puszta jelenlétükkel is, ott lenn délen. Az emberek nyitottak, kedvesek és segítőkészek, én a buddy-m családjánál töltöttem a kiérkezésem utáni első hetet, amíg albérlet után kutatattam. Már a reptéren vártak a szülei, elboldogultak angolul, mint jellemzően a legtöbb portugál, és minden helyi nevezetességet és jellegzetességet azonnal meg akartak mutatni. Minden nap meleg vacsorával és barátaik társaságával kóstolgattam az ottani életet és ízeket, szerves része lettem a családi életnek, így rögtön sikerült megízlelnem a portugál konyha remekeit, mit a Bachalau com natas (tőkehal tejszínnel – a gyomornak nehéz fogás, de ellenállhatatlan), a minden zöldet összemixelve készülő levesek vagy az Arroz doce, ami a tejberizsre hajaz. Kihagyhatatlan a Pasteis de Belém, ami a leghíresebb édesség, pudingos kosárka és az eredetit csak Belém-ben, a város egyik legszebb részén lehet kapni kígyózó sorokat kiállva. Annyira kedvelt és annyira feledhetetlen az a fahéjas illatot árasztó doboz, amiben hagyományosan árulják, hogy mi még a legutolsó BBQ-nk alkalmával is azt kaptuk ajándékba a portugáloktól.
A várost leginkább a fel-le jellemzi, hét dombra épült, ami inkább hetvennek tűnik. A villamosok ezeket a különbségeket hivatottak áthidalni, ezért van olyan, ami egyetlen utcán közlekedik fel-le, köztes megálló nélkül. A helyi BKV is mediterrán, a várakozás általános és a színes hangzavar is; igaz beléptetőkapuk vannak, négy metróvonal, mágneses jegyek és bérletek, sőt az aluljárók is tisztábbak. A metrókijáratoknál gesztenyék sülnek, forró, füstölgő gesztenyék télidőben, ám amint melegebbre vált az idő megjelennek a gyümölcsárusok és csábító epertornyokat kínálnak 1-2 euróért.
A hidak meseszépek, mindkettő. A Tejo [Tezsu] folyót szelik át, ami széltében is van, hogy 10 km, hisz már nagyon közel a torkolat és az Atlanti-óceán. A piros, az „ál - San Francisco”-híd, amin átkelve rögtön Brazíliában lehetünk! (vö. Cristo Rei szobor a túlparton.) Legalább hetente egyszer megtettem ezt az utat Costa de Caparica-ra, a végtelen hosszú homokos óceánpartra, kedvenc hétvégi találkahelyünkre. Bármikor is indultam oda, mindig ismerősökre leltem, akikkel gyakran előző éjjel iratkoztunk fel a másnapi szörfórára. A hullámok szelídítése Erasmus-szokás erre és mindenképp kihagyhatatlan, csak úgy, mint a szendvics chips-el (batata) és a napi 3-4 kávé vagy galao (tejeskávé).
Portugáliában jellemzően minden pici, a borospohár, a sörösüveg, az emberek, a péksütemények, a házak, az ajtók, az ablakok (azért amikor a fejedet az erkélybe vered be, az mókás), a lépcsők, a macskakövek, a szobák, sőt még a vizespalackok is. Lisszabon sem hatalmas metropolisz, hanem egy élhető, barátságos város, ahol bátran elindulhatsz gyalog, csak az emelkedők fárasztanak, nem a távolság. Az emberek nagyon hálásak, ha egy alapfokú nyelvtudást elsajátítasz, egy Bom dia! (Jó reggelt/napot!) vagy egy helyesen elsütött Obrigado/a (köszönöm) nagyon áldásos lehet.
Az egyetem épületei patinásak és praktikusak, diákbarátok. Én több időt töltöttem a Palacete-ben, ami az MBA-soknak és a CEMS-eseknek áll szolgálatára, illetve irodák találhatóak még benne. Itt „lakik” Charlotte is, a CEMS-es koordinátor, aki minden alkalommal hatalmas lendülettel közeledik és nem létezik probléma, amit ne tudna megoldani. Volt, hogy egy pecsétre volt szükségem a LA-hez, de éppen nem ért rá, jelezte, hogy másnap az óránk után (mindent nyomon követ) keressem meg és rányomja a papirosomra. Másnap a pecséttel a kezében ő integetett felém az étteremből, hogy hová is kérem.
Az órák általánosságban keményebbek és több munkával járnak, mint Budapesten, bár ha valaki már túl van a ’60 kredit egy félévben’ mutatványon, akkor nem fogja ezt megérezni. Több kreativitást is igényelnek, szeretik és várják az önálló gondolatokat, a sablont rögtön leintik és nem a szakirodalmat kérik vissza. Sok a nemzetközi professzor és óriási a verseny, ezért az ottani Masteresek rendesen megdolgoznak a diplomájukért, az egyetem kapui vizsgaidőszakban hajnal négyig is nyitva állnak. A diákok is sok országból érkeznek, nekem volt ausztráliai, finn, orosz és természetesen portugál csoporttársam is.
A CEMS-esek nincsenek integrálva az Erasmusosokkal, amit én nem találtam zavarónak, hiszen többnyire mindenki vegyes albikban lakott, ahol sok cserediákkal meg lehetett ismerkedni és a bulikról természetesen mindig tudtunk. Első évfolyamként nem voltunk túl sokan, a kis csapat gyorsan összekovácsolódott; számtalan formális (nagy a kínálat a különböző szakmai előadásokból, szervezetekből az egyetemen; pl. NOVA Investment Club) és informális (Porto-i borkóstolás, BBQ és open bar az egyetem udvarán, all you can eat - vacsorák) programot szervezett nekünk a CEMS Club, illetve mi saját magunknak is.
Az volt a tapasztalatom, hogy akik ide jöttek, pontosan tisztában voltak az ország nyújtotta adottságokkal és nem feltétlenül töltötték feltűnően minden szabad percüket karrierépítéssel és tanulással, holott mindenki kimagasló eredményekkel és tapasztalatokkal büszkélkedhetett. Itt igazán tudtuk a gyakorlatban is kamatoztatni a Cross cultural management-en tanultakat, a Business project előtti hosszú hétvégét a portugál csoporttársam nyaralójában töltöttük az északi part mentén, ahol óceáni kilátással dolgoztunk. Amikor első este összeültünk megbeszélni a hétvége tennivalóit (2 portugál, 1 finn, 1 brit-német és 1 magyar), akkor rögtön ott elakadtunk, hogy a német lány reggel 8-kor akart kelni és napirendet készíteni, a portugálok du. 1-ig szerettek volna aludni, majd elmenni várost nézni és elkölteni egy kellemes ebédet kezdésként…
Ez is egy lépcső volt és egy lecke, a sok közül, amit Portugália és az ott eltöltött idő tanított és mutatott nekem. Annyi rejtett és felfedezésre váró csodát kínál az ország, hogy kevés rá négy hónap, hogy mindent megnézzünk, ám ahhoz biztosan elég, hogy megragadjon és kíváncsivá tegyen. Területét nézve kis ország, ezernyi arccal és illattal, Obidos az apró fehér házacskáival és a csokoládéfesztivállal, Évora a fenséges halételeivel. Sagres, a sör hazája (és a Super Bock „ellenfele”); Alentejo apró, rejtélyes partjai és ijesztő sziklafalai, ahogy Algarve, az óriás sárga sziklabarlangok és a szardíniák felé egyre erőteljesebb kékbe vált az ég és kiállhatsz a Cabo de São Vicente fokára, ahol tényleg véget ér az út. Madeirát, a négy évszak szigetét, a banánültetvényeket és babérerdőket a felhők felett kanyarogva a szerpentineken pedig - egyszerűen látni kell.
Portugáliába bele lehet szeretni, könnyen. A valószínűtlenül kék ég, az Atlanti-óceán zúgása, sőt még a télen szűnni nem akaró eső is mind-mind azt sugallja, hogy Lisszabon szereti és befogadja a lakóit. Most is biztos vagyok, hogy Bairro Alto-ba úgy sétálhatnék le éjfél után, hogy ismerősbe botlom a hatalmas tömegben Caipirinha-t vagy Murangoska-t szürcsölve.
Az utolsó pillanatig nem éreztem, hogy el fogom hagyni a várost, hogy a következő héten már Magyarországon ébredek fel és hosszú-hosszú ideig nem látom viszont azokat az embereket, akikkel őszinte, mély kapcsolat szövődött ez alatt a pár hónap alatt. A búcsúbulik után a hét egyre több reggelén mentem haza napfelkeltét nézve (ami ott 7 és fél 8 közé esik) kitárt karokkal és szerettem volna megölelni a várost minden csodájával együtt. Kiutazásom előtt tettem fel a plátói kérdést, hogy elveszítek-e mindent, vagy éppenséggel megtalálom önmagamat. Sablonosan mondhatnám egyik sem és mindkettő, de a teljes igazsághoz az áll legközelebb, hogy találtam egy világot, amiben önmagam lehetek és most úgy érzem, sikerült ezt megtartanom és hazahoznom ide is. Portugáliától nem lehet búcsúzni, nem hiába mondta Kosztolányi, hogy „a vágy örökké visszavon”; én is csak annyit tudtam kibökni: Até ja!*
* ‘A közeli viszont látásra’ Akkor használják ezt az elköszönési formát, ha tudják, hogy hamarosan ismét találkoznak a másikkal.
A külföldi félév nagy része múlik rajtunk kívülálló tényezőkön, mint környezet - beleértve az országot, a kultúráját és az időjárást is akár -, társaság, egyetem; mégis ott van az, ami mindezt árnyalhatja, sarkíthatja, szerethetővé vagy akár életre szóló élménnyé teheti: saját magunk. Portugáliához kell bizonyos szintű tolerancia, az utcák sokszor koszosak (bár így visszatérve már hiányzik az ottani kosz és Budapestet látom szemetesebbnek), az utcák és az emberek hangosak és szenvedélyesek, türelmetlenül egymás szavába vágnak és a tiszteletet másképp definiálják. Az időt, mint olyat nem ismerik, teljes mértékben relatívan kezelik és úgy is hívják: „Portuguese time”. Az éttermek késve nyitnak, az órák 15-20 perccel később kezdődnek, a buszok is csak hozzávetőlegesen tartják a menetrendet és le kell inteni őket. Nemcsak az időhöz való hozzáállásuk, de az azzal való gazdálkodásuk is sajátos. Megtanultam, hogy mindennek meg kell adni és rá kell szánni a megérdemelt(?) idejét; az ebédnek az egyetem udvarán a napsütésben; a várakozásnak egy üzletben, amíg eláll az eső; az érdeklődő társalgásnak, mielőtt rátérnénk a tárgyra vagy a csoportmunkára.
A portugál nyelv első hallásra kevésbé varázslatos, mint mondjuk egy spanyol, mégis egyedi és megvan a maga szépsége. Mindenhol, mindenkitől, mindenfelől s-eket hallottam. A kedvencem a Baixa-Chiado, amiben rögtön két s is van, egy az x helyén, egy pedig a ch-nál. Ezen felül sok a zs is, mivel akármerre néztem, azulejo [azulézsu] -ba ütköztem. Így hívják a sok-sok éves festett, hagyományosan kék, de valójában a szivárvány minden színében játszó, néhol túlcizellált, kézzel festett csempéket, amik megbélyegzik a város építészetét, legyenek a metrómegállókban, a házak falán, vagy éppen a konyhában.
Lisszabont a tolerancia városának nevezik, ami már a reptérről jövet (ami csekély 20 percre van a városközponttól, könnyedén hangkárosodást okozva mondjuk egy egyetemi óra közben) megmutatkozik, a buszon mindenféle bőr- és hajszínű emberek nyüzsögnek, bár az én szőke hullámaim sokszor keltettek feltűnést puszta jelenlétükkel is, ott lenn délen. Az emberek nyitottak, kedvesek és segítőkészek, én a buddy-m családjánál töltöttem a kiérkezésem utáni első hetet, amíg albérlet után kutatattam. Már a reptéren vártak a szülei, elboldogultak angolul, mint jellemzően a legtöbb portugál, és minden helyi nevezetességet és jellegzetességet azonnal meg akartak mutatni. Minden nap meleg vacsorával és barátaik társaságával kóstolgattam az ottani életet és ízeket, szerves része lettem a családi életnek, így rögtön sikerült megízlelnem a portugál konyha remekeit, mit a Bachalau com natas (tőkehal tejszínnel – a gyomornak nehéz fogás, de ellenállhatatlan), a minden zöldet összemixelve készülő levesek vagy az Arroz doce, ami a tejberizsre hajaz. Kihagyhatatlan a Pasteis de Belém, ami a leghíresebb édesség, pudingos kosárka és az eredetit csak Belém-ben, a város egyik legszebb részén lehet kapni kígyózó sorokat kiállva. Annyira kedvelt és annyira feledhetetlen az a fahéjas illatot árasztó doboz, amiben hagyományosan árulják, hogy mi még a legutolsó BBQ-nk alkalmával is azt kaptuk ajándékba a portugáloktól.
A várost leginkább a fel-le jellemzi, hét dombra épült, ami inkább hetvennek tűnik. A villamosok ezeket a különbségeket hivatottak áthidalni, ezért van olyan, ami egyetlen utcán közlekedik fel-le, köztes megálló nélkül. A helyi BKV is mediterrán, a várakozás általános és a színes hangzavar is; igaz beléptetőkapuk vannak, négy metróvonal, mágneses jegyek és bérletek, sőt az aluljárók is tisztábbak. A metrókijáratoknál gesztenyék sülnek, forró, füstölgő gesztenyék télidőben, ám amint melegebbre vált az idő megjelennek a gyümölcsárusok és csábító epertornyokat kínálnak 1-2 euróért.
A hidak meseszépek, mindkettő. A Tejo [Tezsu] folyót szelik át, ami széltében is van, hogy 10 km, hisz már nagyon közel a torkolat és az Atlanti-óceán. A piros, az „ál - San Francisco”-híd, amin átkelve rögtön Brazíliában lehetünk! (vö. Cristo Rei szobor a túlparton.) Legalább hetente egyszer megtettem ezt az utat Costa de Caparica-ra, a végtelen hosszú homokos óceánpartra, kedvenc hétvégi találkahelyünkre. Bármikor is indultam oda, mindig ismerősökre leltem, akikkel gyakran előző éjjel iratkoztunk fel a másnapi szörfórára. A hullámok szelídítése Erasmus-szokás erre és mindenképp kihagyhatatlan, csak úgy, mint a szendvics chips-el (batata) és a napi 3-4 kávé vagy galao (tejeskávé).
Portugáliában jellemzően minden pici, a borospohár, a sörösüveg, az emberek, a péksütemények, a házak, az ajtók, az ablakok (azért amikor a fejedet az erkélybe vered be, az mókás), a lépcsők, a macskakövek, a szobák, sőt még a vizespalackok is. Lisszabon sem hatalmas metropolisz, hanem egy élhető, barátságos város, ahol bátran elindulhatsz gyalog, csak az emelkedők fárasztanak, nem a távolság. Az emberek nagyon hálásak, ha egy alapfokú nyelvtudást elsajátítasz, egy Bom dia! (Jó reggelt/napot!) vagy egy helyesen elsütött Obrigado/a (köszönöm) nagyon áldásos lehet.
Az egyetem épületei patinásak és praktikusak, diákbarátok. Én több időt töltöttem a Palacete-ben, ami az MBA-soknak és a CEMS-eseknek áll szolgálatára, illetve irodák találhatóak még benne. Itt „lakik” Charlotte is, a CEMS-es koordinátor, aki minden alkalommal hatalmas lendülettel közeledik és nem létezik probléma, amit ne tudna megoldani. Volt, hogy egy pecsétre volt szükségem a LA-hez, de éppen nem ért rá, jelezte, hogy másnap az óránk után (mindent nyomon követ) keressem meg és rányomja a papirosomra. Másnap a pecséttel a kezében ő integetett felém az étteremből, hogy hová is kérem.
Az órák általánosságban keményebbek és több munkával járnak, mint Budapesten, bár ha valaki már túl van a ’60 kredit egy félévben’ mutatványon, akkor nem fogja ezt megérezni. Több kreativitást is igényelnek, szeretik és várják az önálló gondolatokat, a sablont rögtön leintik és nem a szakirodalmat kérik vissza. Sok a nemzetközi professzor és óriási a verseny, ezért az ottani Masteresek rendesen megdolgoznak a diplomájukért, az egyetem kapui vizsgaidőszakban hajnal négyig is nyitva állnak. A diákok is sok országból érkeznek, nekem volt ausztráliai, finn, orosz és természetesen portugál csoporttársam is.
A CEMS-esek nincsenek integrálva az Erasmusosokkal, amit én nem találtam zavarónak, hiszen többnyire mindenki vegyes albikban lakott, ahol sok cserediákkal meg lehetett ismerkedni és a bulikról természetesen mindig tudtunk. Első évfolyamként nem voltunk túl sokan, a kis csapat gyorsan összekovácsolódott; számtalan formális (nagy a kínálat a különböző szakmai előadásokból, szervezetekből az egyetemen; pl. NOVA Investment Club) és informális (Porto-i borkóstolás, BBQ és open bar az egyetem udvarán, all you can eat - vacsorák) programot szervezett nekünk a CEMS Club, illetve mi saját magunknak is.
Az volt a tapasztalatom, hogy akik ide jöttek, pontosan tisztában voltak az ország nyújtotta adottságokkal és nem feltétlenül töltötték feltűnően minden szabad percüket karrierépítéssel és tanulással, holott mindenki kimagasló eredményekkel és tapasztalatokkal büszkélkedhetett. Itt igazán tudtuk a gyakorlatban is kamatoztatni a Cross cultural management-en tanultakat, a Business project előtti hosszú hétvégét a portugál csoporttársam nyaralójában töltöttük az északi part mentén, ahol óceáni kilátással dolgoztunk. Amikor első este összeültünk megbeszélni a hétvége tennivalóit (2 portugál, 1 finn, 1 brit-német és 1 magyar), akkor rögtön ott elakadtunk, hogy a német lány reggel 8-kor akart kelni és napirendet készíteni, a portugálok du. 1-ig szerettek volna aludni, majd elmenni várost nézni és elkölteni egy kellemes ebédet kezdésként…
Ez is egy lépcső volt és egy lecke, a sok közül, amit Portugália és az ott eltöltött idő tanított és mutatott nekem. Annyi rejtett és felfedezésre váró csodát kínál az ország, hogy kevés rá négy hónap, hogy mindent megnézzünk, ám ahhoz biztosan elég, hogy megragadjon és kíváncsivá tegyen. Területét nézve kis ország, ezernyi arccal és illattal, Obidos az apró fehér házacskáival és a csokoládéfesztivállal, Évora a fenséges halételeivel. Sagres, a sör hazája (és a Super Bock „ellenfele”); Alentejo apró, rejtélyes partjai és ijesztő sziklafalai, ahogy Algarve, az óriás sárga sziklabarlangok és a szardíniák felé egyre erőteljesebb kékbe vált az ég és kiállhatsz a Cabo de São Vicente fokára, ahol tényleg véget ér az út. Madeirát, a négy évszak szigetét, a banánültetvényeket és babérerdőket a felhők felett kanyarogva a szerpentineken pedig - egyszerűen látni kell.
Portugáliába bele lehet szeretni, könnyen. A valószínűtlenül kék ég, az Atlanti-óceán zúgása, sőt még a télen szűnni nem akaró eső is mind-mind azt sugallja, hogy Lisszabon szereti és befogadja a lakóit. Most is biztos vagyok, hogy Bairro Alto-ba úgy sétálhatnék le éjfél után, hogy ismerősbe botlom a hatalmas tömegben Caipirinha-t vagy Murangoska-t szürcsölve.
Az utolsó pillanatig nem éreztem, hogy el fogom hagyni a várost, hogy a következő héten már Magyarországon ébredek fel és hosszú-hosszú ideig nem látom viszont azokat az embereket, akikkel őszinte, mély kapcsolat szövődött ez alatt a pár hónap alatt. A búcsúbulik után a hét egyre több reggelén mentem haza napfelkeltét nézve (ami ott 7 és fél 8 közé esik) kitárt karokkal és szerettem volna megölelni a várost minden csodájával együtt. Kiutazásom előtt tettem fel a plátói kérdést, hogy elveszítek-e mindent, vagy éppenséggel megtalálom önmagamat. Sablonosan mondhatnám egyik sem és mindkettő, de a teljes igazsághoz az áll legközelebb, hogy találtam egy világot, amiben önmagam lehetek és most úgy érzem, sikerült ezt megtartanom és hazahoznom ide is. Portugáliától nem lehet búcsúzni, nem hiába mondta Kosztolányi, hogy „a vágy örökké visszavon”; én is csak annyit tudtam kibökni: Até ja!*
* ‘A közeli viszont látásra’ Akkor használják ezt az elköszönési formát, ha tudják, hogy hamarosan ismét találkoznak a másikkal.
