Ki fakad

Érzelmekkel és szenvedéllyel teli bejegyzés következik, kéretik e szerint olvasni.

Mi a csuda, az évforduló kapcsán jutott eszembe, vizsgáljuk meg a popularitást és annak formáit. Ugyanannyian olvasnak, mint az elején, lelkes táborom nem szeret kommentelni, vagy nincs véleménye, nincs ideje, nem tudja, hogyan kell, etc.; táborom fele olyan, aki jól ismer (jóljól) és megérti az összefüggéstelen szavaim egymásutánját, mondjuk na 80%-ban esetleg, létezik másik fele is, aki szimplán kitartó és nem keres mélyenszántó tartalmat (többnyire csak mélyenszántok pedig - a szerk.), elvan az asszociációkkal, a hangzásvilággal, ahogy összeolvassa a mondatokat.

Egy frászt, összeszedett(tlen) részt pirítok mostan ide mostan (Mostan színes tintákról álmodom - juteszembe Kosztolányi, azért van némi megfoghatatlan ebben a címben), bemutatkozás, depresszív elemekkel, függőségek, amiben magadra ismerhetsz, irdatlan képtelenségeket, amivel épp elcseszem(ném) életem értelmes részét is - tökjó ilyen irányba is tudok kanyarintani, hátha közelebb lesz érzelmileg az Olvasóhoz. Lássuk.

Keveset alszom, szörnyen, borzasztóan, éjjeleken át tanulok fájóan haszontalan dolgokat, hatodik éve mondhatom (ha akarom), hogy egyetemre járok és még jövőre sem szándékszom befejezni. Ósdi rendszerben szekerezek előre, így még egy BSc diploma sem porosodik a polcon, sőt egyáltalában véve semmilyen diploma. Az évkönyvfotózásra is azért mentem el, hogy fejembe nyomják a talárt, bár a mérete túl nagy volt, folyton a szemembe csúszott.

Függök, függőségeim alatt megrogyok, a világháló befolyásol, imádok regisztrálni, főleg ahol még kreatív kérdések is vannak. Nem tudok lemondani a túrórudiról és az utazásról, minden filléremet fapados jegyekbe ölöm, eltántoríthatatlanul tervezem az útjaimat és örömittasan, homályos szemekkel ugrom a felhők közé, kötöm be a seat beltet és lopom el a hányószacskót minden alkalommal, addiction. Kitartásom nincs, folyton csak új nyelveket akarok tanulni, sosem elég az előző, aztán félbehagyom, mert jön a következő szerelem a kiejtésbe, a ragozásba, a különlegesen formált szavakba és a csábító borítójú nyelvkönyvekbe.

(Most visszanéztem, milyen elhatározásaimat említettem még, hogy szomorúnak tűnjek és egyetlen vigaszom a világbéke legyen.) Essen szó a hajamról, hullámzik, nem egyenes, vasalom, mikor eszembe jut, szárítom, hajápolókat kenek rá, formázom (aztán rájövök, hogy ha hagyom, éljen, ahogy akar, megajándékoz és királylányos lesz), hozzáértő kezekre vágyik, de szigorúan csak januárban mehetek szakemberhez. Lássuk csak, mi van még talomban. Áhá! Úszógumi, ott derék táján, ó atyaég, vajon megérem a holnapot, ha ez így marad? Járhatok még Jazz-re eztán vagy kinéznek onnan is? (Csöpp cinizmus, ugorjátok át.)

Végem, letévedtem az útról. Semmi egetrengető bajról és szívpanaszról nem számolhatok be őszintén, talán a barátaim dilijeiről, amiket aztán az én hisztijeim követnek és így egészítjük ki egymást. Gyűlölöm az alvás nélküli éjjeleket, de van az úgy, hogy a hatása alá kerülök annak, amit tanulok, mert jó; szemernyit sem bánom, hogy két év múlva innen háromezerháromszáz kilométerre nyomják a kezembe majd a második keményfedeles papírt és küldenek vele tovább, hogy végre dolgozzak is tán. Nem bánom, hogy még harmincakárhány nap és egy óceán partján várom majd a tavaszt, ami ezúttal hamarabb köszönt be. És azt sem, hogy ha mától fogva egy hangot nem hallanék francia föld felől, akkor is úgy várnám a vasárnap éjjelt, mint eddig minden egyes nap, bizonyossággal és izgatottan. Jé, lassan eltelt az év.

Elcsesztem az időmet ezzel, mindjárt vizsgázom, de tudjátok, a félév szerencseszáma a négyes, nem is bánnám így ötven kredit felett.