Első félév, hogy nem igazán találom a helyem az egyetem hivatalos keretei között. Úsznak a tárgyaim, ám nem velem, hanem az ellenkező irányba. Első félév, hogy nem ez volt az első. Nem ültem bent az exhibicionista, önigazoló, nagyszájú nő óráján, ahol azt mesélték, hogy kell rendezvényt szervezni. Szerveztem inkább egyet. Nem aludtam el majdnem HR-en esettanulmány közben, hanem workshopot tartottam helyette. Kár, hogy kreditet nem kapok érte, csak 15.000-es tételt a neptunban befizetések fül alatt. A héten prüntyögtem is, míg rá nem jöttem, hogy a legtöbben már első félévben túlestek ezen, nem pedig a nyolcadikban, akkor sem bűntudattal. Kicsit magasak az elvárásaim saját magammal szemben - ahogy B is megállapította a metró felé menet. Ezért jár mindig valamin az agyam, ezért nem állok meg sosem. Még azon is gondolkodom, boldog vagyok-e. Vicces, de nem hagyom érezni, hanem törpölök rajta, racionális érveket keresek, majd bebizonyítom, hogy miért igen vagy miért épp nem. Annyi este jövök haza egyedül, a hosszabb utat választom, sétálhassak, hátha egyszer kigondolkodom magam és onnantól nem lesz több gondolnivaló, pihenhetek. De eddig csak van. Lehet, csak sok mindent kell elrendezgetni, hagyom. Jó időben, ha csak egy pulcsi kell, úgyis jól esik sétálni. Egy darabig pedig nincs itt, ki hazakísérjen.
