Már aludnom kéne, de itt zizeg bennem az írás egy ideje. Mióta is? Jó rég firkantottam ide, hogy írnék és azóta igen csak kurta volt a sorok száma.. :)
Itt vagyok, ahová panaszoltam magam olyan régóta, de mégsem érzem, hogy megfordult volna velem a világ. Lassan alakulnak át a dolgok, lassan veszem észre, mi történik bennem és körülöttem. Rácsodálkozom, hogy milyen is vagyok, mi az ami másoktól függetlenül bennem van. eddig túlságosan másokhoz kötöttem érzéseket, reakciókat. Pedig mind itt vannak, én vagyok az, csak nem láttam. Ma majdnem elpityeredtem reggel a villamoson, összeesküdött ellenem a világ, az esernyőmet fújta a szél, áztam fáztam bántam. Aztán beértem egyetemre, vártak a kíváncsi szempárok, beszélgetések. Nem, nem vágyom, hogy minden napomon történjen valami különleges, amibe kapaszkodhatok. De igaziból átélem ám őket. Élvezem, ha jó történik, nevetek, ha vicces, szomorkodom, ha elfáradok. A huszonnégy óra minden percében mozgok, csiripelek, főleg most, annyira megszerettem az irodát, minden nap ott lebzselek. Ülök órán és azt tervezgetem, milyen esti programot tudnék még betűzni, ötletelgetek, alig várom a gyűléseket, rám figyelnek, csodálkozom, belejövök, szervezek, én én, ez most az én felelősségem és hejdejó. Merek megszólalni, ráérzek, mikor beszéljek, mit mondhatok, mit számít a szavam. Engem kérdeznek az emberkék frissen befizetett csekkel a kezükben, miről is szól ez az egész és hogy lehet utazni, hű. Pedig még most is csak ott állok Pand előtt a biciklimet szorongatva és a tatyót, amit hollandiára adott kölcsön, bizonygatom, én aztán egy szót sem fogok mukkantani. Vagy talán már nem is állok ott többet? Lehet, hogy felültem a biciklire, azóta már Lukrécián kerekezek körbe körbe Európában, azóta már annyi okból pötyögöm be azt az utolsó négy számjegyet, hogy megint mosolyoghassak a felhők felett, miközben lesek ki az ablakon.
Emlékszel-e Drágám, ez neked szól, mikor hosszú évek után válaszoltam egy leveledre? Azt írtam benne, ott a Szabadság hídon átsétálva minden este, tudom, jó helyen járok. Azóta megint tudom.
Más hidakra vágyom, de beléjük szerettem.
Itt vagyok, ahová panaszoltam magam olyan régóta, de mégsem érzem, hogy megfordult volna velem a világ. Lassan alakulnak át a dolgok, lassan veszem észre, mi történik bennem és körülöttem. Rácsodálkozom, hogy milyen is vagyok, mi az ami másoktól függetlenül bennem van. eddig túlságosan másokhoz kötöttem érzéseket, reakciókat. Pedig mind itt vannak, én vagyok az, csak nem láttam. Ma majdnem elpityeredtem reggel a villamoson, összeesküdött ellenem a világ, az esernyőmet fújta a szél, áztam fáztam bántam. Aztán beértem egyetemre, vártak a kíváncsi szempárok, beszélgetések. Nem, nem vágyom, hogy minden napomon történjen valami különleges, amibe kapaszkodhatok. De igaziból átélem ám őket. Élvezem, ha jó történik, nevetek, ha vicces, szomorkodom, ha elfáradok. A huszonnégy óra minden percében mozgok, csiripelek, főleg most, annyira megszerettem az irodát, minden nap ott lebzselek. Ülök órán és azt tervezgetem, milyen esti programot tudnék még betűzni, ötletelgetek, alig várom a gyűléseket, rám figyelnek, csodálkozom, belejövök, szervezek, én én, ez most az én felelősségem és hejdejó. Merek megszólalni, ráérzek, mikor beszéljek, mit mondhatok, mit számít a szavam. Engem kérdeznek az emberkék frissen befizetett csekkel a kezükben, miről is szól ez az egész és hogy lehet utazni, hű. Pedig még most is csak ott állok Pand előtt a biciklimet szorongatva és a tatyót, amit hollandiára adott kölcsön, bizonygatom, én aztán egy szót sem fogok mukkantani. Vagy talán már nem is állok ott többet? Lehet, hogy felültem a biciklire, azóta már Lukrécián kerekezek körbe körbe Európában, azóta már annyi okból pötyögöm be azt az utolsó négy számjegyet, hogy megint mosolyoghassak a felhők felett, miközben lesek ki az ablakon.
Emlékszel-e Drágám, ez neked szól, mikor hosszú évek után válaszoltam egy leveledre? Azt írtam benne, ott a Szabadság hídon átsétálva minden este, tudom, jó helyen járok. Azóta megint tudom.
Más hidakra vágyom, de beléjük szerettem.
