Szárnyaltam az autóval _ jó volt élni, mint ahogy soha_, fésülte a hajamat a szél és a nap sugarai festették az árnyalatát, halandzsáztam a zene szövegét, tekertem a hang erejét, fél karom kint lógicsált, hagytam, had kövesse az autó útját, messze jártam a földtől, ahogy a gondolataim is.
Ősz volt már, olyan ősz, ami vénasszony után kiált maholnap. Az utolsó forró nap idén. Vasárnap. A hétnek a vége, a perzselő évszak utója. Elvett, elvitt. De adott is és most elengedem.

_
A lábam alatt éreztem a rét hüvösét,
Odafönn a napot;
Eszembe jutottak régi verstöredékek

És dallamok.

A nyílegyenes vízparti égeresen
Sétáltam el.
Az évszak már a virágzás évszaka volt,
De semmi jel.

A kaszások elõtt elõresiettem a fûben, -
Már térdig ért;
És láttam, amerre a karcsú róka pihegve
Jött s visszatért.

Akkor követtem a róka nyomát
És rátaláltam
A rég keresett virágra, a szirmon elömlõ
Szín bíborában.

Szellõ se fújt, a furakvó méh se kuszálta
A szirmokat,
Tökéletes nyugalomban állt egész nap
Az éger alatt.

Az ágakat széthajtva térdepeltem
Számlálva ott,
Hogy az aljnövényzet alatt hány gyenge bimbó
Sápadozott.

Majd csöndesen hazamentem, azt motyogva,
Hogy jöjjön akár
Az õsz meg a rõt levelek forgószele, mert
Megvolt a nyár.
_

Robert Frost * A bíbor-szegélyű nyomában

Népszerű bejegyzések