Squeezed
Persze, fussatok csak.
Olyan jó érzés, ha közel állnak hozzád emberek, meg tudsz velük osztani örömöt, jó hírt, rossz hírt, bánatot, problémákat. Kíváncsi vagy rájuk, hogyan alakul az életük, kíváncsi, mit csinálnak, hogy haladnak, szerettek nevetni együtt, ahogy sírni is néha. És rosszul esik, ha elküldenek. Ha érdeklődsz, ha aggódsz és izgulsz miattuk, ők pedig tolakodásnak vélik. A tudásom nem elég, hogy pályázatokat nyerjek, hogy kitűnjek, de elég ahhoz, hogy támadáshoz fegyverként állítsák szembe velem. Csalódás, megdöbbenés egy barátodban legalább olyan fájdalmas, mint egy szakítás. Térdre kényszerít, megríkat, értetlenül hibáztatod önmagad, a másikat és szeded össze a puzzle-darabkáidat.
Nem szeretem ebben a rettenetesen civilizált világban, hogy a legtöbben kocsi, lakás és diploma alapján ítélkeznek. Biciklivel járok; bár olyan helyen lakom, amit szeretek, apró dolgokkal és a saját kezem munkájával teszem otthonossá, ami sokkal többet jelent, mint a pénzbeli értéke; és azért tanulok, mert erre vágyom és ez érdekel. Büszkén vállalom, mit végzek, de nem érdekel, hogy a másik pék vagy jegyző, emberileg igyekszem értékelni. Pár hete találkoztam volt általános iskolai osztálytársaimmal az éjszakában. Egyedül battyogtam hazafelé, én vettem észre őket hamarabb, örültem a találkozásnak, ők voltak viszont jobban meglepve, hogy felismertem őket, hiszen egyikük sem high qualified.
Ennyire számítanak a külsőségek? Egy ember értékei nem látszanak messziről. Lehet egy szakmunkás is kitartó és legjobb a szakmájában. Lehet őszinte és ragaszkodó. Lehet olvasott és szeretheti a komolyzenét. Elkötelezettség az iránt, amit csinálsz, az visz előre.
Látom a világot magam körül, szemlélődök, a kétségbeesésem nevetéssé változik, ha szakadó esőben tekerek hazafelé, előbb-utóbb kilábalok a saját kis világom válságaiból, örülök az apró és a nagy falat boldogságnak és gyűlölök megbánatni másokat. Főként, ha közel állnak hozzám. Talán túl mélyen is, de beleképzelem magam a helyzetükbe, nem csak a saját szemponjaim szerint döntök. Ezért fáj annyira, ha szürke köddel a szemük előtt vicsorogva önzőnek mondanak.
Az önbizalom van, hogy kőkemény talapzaton álló vár, van, hogy egy pici kunyhó, ami a legkisebb szellőre is összedőlhet. Akkor lehet stabil, ha az azt felépítő kövek a saját önértékelésedből származnak és nem másoktól bányászod őket.
Az érzések erősek. Felemelnek, letaszítanak, ide-oda lökdösnek, elrepítenek.
Érti-e akiről írok, érti-e akinek írok, értitek-e miről írok?!
Olyan jó érzés, ha közel állnak hozzád emberek, meg tudsz velük osztani örömöt, jó hírt, rossz hírt, bánatot, problémákat. Kíváncsi vagy rájuk, hogyan alakul az életük, kíváncsi, mit csinálnak, hogy haladnak, szerettek nevetni együtt, ahogy sírni is néha. És rosszul esik, ha elküldenek. Ha érdeklődsz, ha aggódsz és izgulsz miattuk, ők pedig tolakodásnak vélik. A tudásom nem elég, hogy pályázatokat nyerjek, hogy kitűnjek, de elég ahhoz, hogy támadáshoz fegyverként állítsák szembe velem. Csalódás, megdöbbenés egy barátodban legalább olyan fájdalmas, mint egy szakítás. Térdre kényszerít, megríkat, értetlenül hibáztatod önmagad, a másikat és szeded össze a puzzle-darabkáidat.
Nem szeretem ebben a rettenetesen civilizált világban, hogy a legtöbben kocsi, lakás és diploma alapján ítélkeznek. Biciklivel járok; bár olyan helyen lakom, amit szeretek, apró dolgokkal és a saját kezem munkájával teszem otthonossá, ami sokkal többet jelent, mint a pénzbeli értéke; és azért tanulok, mert erre vágyom és ez érdekel. Büszkén vállalom, mit végzek, de nem érdekel, hogy a másik pék vagy jegyző, emberileg igyekszem értékelni. Pár hete találkoztam volt általános iskolai osztálytársaimmal az éjszakában. Egyedül battyogtam hazafelé, én vettem észre őket hamarabb, örültem a találkozásnak, ők voltak viszont jobban meglepve, hogy felismertem őket, hiszen egyikük sem high qualified.
Ennyire számítanak a külsőségek? Egy ember értékei nem látszanak messziről. Lehet egy szakmunkás is kitartó és legjobb a szakmájában. Lehet őszinte és ragaszkodó. Lehet olvasott és szeretheti a komolyzenét. Elkötelezettség az iránt, amit csinálsz, az visz előre.
Látom a világot magam körül, szemlélődök, a kétségbeesésem nevetéssé változik, ha szakadó esőben tekerek hazafelé, előbb-utóbb kilábalok a saját kis világom válságaiból, örülök az apró és a nagy falat boldogságnak és gyűlölök megbánatni másokat. Főként, ha közel állnak hozzám. Talán túl mélyen is, de beleképzelem magam a helyzetükbe, nem csak a saját szemponjaim szerint döntök. Ezért fáj annyira, ha szürke köddel a szemük előtt vicsorogva önzőnek mondanak.
Az önbizalom van, hogy kőkemény talapzaton álló vár, van, hogy egy pici kunyhó, ami a legkisebb szellőre is összedőlhet. Akkor lehet stabil, ha az azt felépítő kövek a saját önértékelésedből származnak és nem másoktól bányászod őket.
Az érzések erősek. Felemelnek, letaszítanak, ide-oda lökdösnek, elrepítenek.
Érti-e akiről írok, érti-e akinek írok, értitek-e miről írok?!
