A küszöbön túl
Az érettségi vizsga pont egybeesett a tizennyolcadik születésnapommal. A történelemtől tartottam leginkább, főleg a huszadik századi tételektől, mert arra már alig maradt idő a tanév végén. Rohamtempóban száguldottunk végig a világháborúkon, az 56-os forradalmon és azokon a dolgokon, amiknek egyelőre még a címére sem emlékeztem biztosan. Elég-e egy pár nap ilyen nagyívű események átlátásához, bevésődnek-e a történelem legutóbbi száz évének jelentősebb eseményei a memóriámba egy hétvége alatt? Vajon el lehet-e felejteni pár órányi homályos történést a saját életemből egy szempillantás alatt?
---
A régi házunknak szép, téglából kirakott kerítése volt, az oszlopok tetején egy-egy lapos, ötszögletű betonlappal. A hátsó kertben az egyik oszlopra megértően rálógtak egy hatalmas szomorúfűzfa ágai. Amikor felmásztam az ötszöglet tetejére, biztos takarásból ücsörögve szemlélhettem a világot anélkül, hogy bárki észrevehetett volna. Szerettem ott ülni és megfigyelni a körülöttem játszódó világot. Nézni a járdán elsiető embereket, a gyerekükre ripakodó anyukákat, a naplemente előtt nem sokkal hazafelé ballagó tarka teheneket, a kocsmába bicikliző munkásokat és a szomszéd néni varázslatos virágkertjét. Szerettem egyedül lenni. Onnan fentről úgy tűnt, hogy a világ végtére is rendben van. Ami azt is jelentette, hogy akkor én is rendben vagyok. Ezt pedig nagyon szerettem volna én magam is úgy igazán, mélyen elhinni.
---
Teát kértem, édesen, citrommal és sok cukorral, mint az oviban és mint amit mama csinált mindig. Keresztben feküdtem az ágyon, csecsemőpózban, néha felülve. Nem emlékeztem, hogy kerültem oda és arra sem, ki hozta a teát. Az utolsó emlékképem az volt, hogy felszálltam a buszra és még le is szálltam róla - talán. Igen, ez tűnt a legvalószínűbbnek, hiszen most itt fekszem a szobámban. Időnként látom anya riadt és ideges tekintetét, aki teljes tehetetlenséggel köröz a lakásban. Egy ponton megérkezik apa is, átölel. Meglepően jól esik ez a szokatlan szeretetmegnyilvánulás tőle, de közben menekülnék is a helyzetből. Ráadásul délután van, ilyenkor általában dolgozni szokott. "Vajon milyen nagy dolog történhetett, hogy idevezetett a város másik végére?" - merengek. Bárcsak fent ülhetnék a betonsámlimon a fűzfa ölelésében. Mindennél jobban szeretnék egyedül lenni. Mélységesen, elmondhatatlanul, végtelenül egyedül. “Érdekes” - merül fel bennem. “Apa remeg, pedig nekem kellene.”
---
Minden hányás után egyre kevésbé volt sötét és egyre több mindent éreztem. Főleg fájdalmat. Elviselhetetlen fájdalmat. A testem kimerült és világossá vált, hogy már magától remeg, szinte megállíthatatlanul. Mégsem a fizikai érzetektől akartam megszabadulni, hanem attól, ami a lelkemet marta - mintha folyamatosan sósavval öntöznék. Ez viszont ott és akkor lehetetlennek tűnt. Négykézláb kitántorogtam a vécéből, a folyosóig jutottam, ahol az egész falat tükör borította. “Tágítja a teret.” - olvastam még korábban egy lakberendezési magazinban. Most viszont mintha a pupilláimat tágította volna. Percekig dermedten meredtem a velem farkasszemet néző óriás szempárra anélkül, hogy felfogtam volna, ki is néz vissza a tükörből. Egy hosszú pillanatra elfeledkeztem a fájdalomról, a remegésről, az érettségiről, anya és apa kiabálásáról, a gyógyszerekről és egyáltalán arról, hogy mit is keresek ott a padlón a felnőtté válásom és a vécé küszöbén. Érdekesnek találtam az óriásira nőtt szemeket. Ahogy mélyen belenéztem, láttam benne valakit vagy valamit, ami annyira megmagyarázhatatlanul ismerős volt. Mintha madártávlatból néztem volna az egészet, s onnan úgy tűnt, hogy a világ végtére is rendben van. Ami azt is jelentette, hogy akkor én is rendben vagyok. Ezt pedig ebben a helyzetben még csak elképzelni sem tudtam.
---
Huszadik századi történelemtételt húztam az érettségin. Végül négyest kaptam. És ez egyetlen ponttal kevesebbet jelentett, mint ami a megjelölt főiskolához szükséges lett volna abban az évben. A vizsgákat lelkiismeretesen végigcsináltam, mint ahogy az elkövetkező éveket is. Nemcsak az évszámokat temettem el a tudatalattim mélyére, hanem az aznapi történéseket is. Pár emlékkép maradt, de mintha álmodtam volna, kontúrtalan, homályos mozaikdarabok, egyetlen fellelhető érzelemmorzsa nélkül. Már tíz éve a fővárosban éltem, távol a fűzfától, mikor elkezdtek bevillanni a szilánkok. Nem a fejemben láttam őket, hanem a lelkemben éreztem a vágásnyomokat. A sebek felett a hamuréteg egyre csak vékonyodott, mígnem láthatóvá vált a felszín. Aztán már vissza-visszatértek álmomban is, újra átéltem a mardosó fájdalmat, a remegést, láttam a kitágult pupillákat a tükörben, az elsötétülő külvilágot és láttam magamat, ahogy szemenként, egyesével vettem be a több levélnyi nyugtatót. Az összeset, amit találtam. Láttam a körülöttem lévőket, a szüleimet, később a pszichológusokat, terapeutákat, barátokat és a férjemet, amint ijedten, félve vagy éppen megértő tekintettel kérdezik: “Miért, mondd, miért akartál meghalni?”
---
Én is sokáig kerestem erre a választ, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy rossz helyen keresgélek és bármi is legyen a felelet, az nem fog közelebb vinni önmagamhoz. Már ott, akkor, a lazacszínű kanapén, s utána évekig mindenki, engem is beleértve a félelmeiből szemlélte az egészet. Az öngyilkossági kísérletem után néztem bele először, igazán mélyen a saját szemembe. Félelem helyett érdeklődéssel vizsgálódtam és akkor villant fel bennem az, amit évekkel később már szavakkal is meg tudtam fogalmazni. Először iszonyú dühös voltam, hogy még ez sem sikerült, hiszen én csak aludni szeretnék, hosszan, csendben és betakarva. Nem felébredni, nem problémát okozni, nem zavarni és lehetőleg nem felnőni. Cukros gyerekteát szürcsölgetve ott maradni a küszöbön innen. Aztán vigasztalhatatlanul szomorú lettem és elkeseredett, mikor ráeszméltem, mi vár rám ezek után - az érettségi vizsgáról nem is beszélve.
---
Mégis. Volt valami, ami megfogant és úgy határoztam, ha már így alakult, addig nem nyugszom, amíg a végére nem járok. A kérdés pedig nem úgy hangzik, miért akartam meghalni. Hanem, hogy miért élek.
