Hogyan nem olvastam a sorok között - a könyvről, ami elmesélte a jövőmet

Ősz volt, ugyanígy hullottak a levelek, csak épp egy kontinenssel arrébb. A közösségi bank kavézójának ablakában ültem, kifele bámulva a színekkel gyászoló természetre. Leemeltem az egyik könyvet a polcról, amíg Nóri megérkezik. Akkor meg mindketten budapesti csirkék voltunk, csak a Jóisten szeme látta (és ha elég szemfüles vagyok, akkor tán én is olvashattam volna a sorok között, vagy legalább a könyvből, amit elém rakott), amit ma mar mi is tudunk: hamarosan az Újvilág két ellentétes pontján hajtjuk majd álomra a fejünket, és háromszémjegyű előhivószámmal tárcsázzuk egymást, hogy áthidaljuk a csípős északi Midwest és a forró sivatagi Arizona közötti távolságot. 

A mesebeli Michigan-i ősz Chris Bair képén

A kaliforniai fürj

Pillantottam rá a borítóra. Árvai István és  neje, Anna a 19-20. század fordulóján érkeznek Amerikába, magyar bevándorlóként, idegenként. Azt tervezik, néhány év múltán majd hazaternek, ha összespórolták a pénzt egy kisebb házra és földre - az Anyaföldön. Az évek során folyamatosan változik a haza fogalma, az ahhoz való viszonyuk, a honvágy néha égető, néha viszolyogtató érzése. A monumentális iromány végigveszi azt a folyamatot, ahogy idegenekből pont olyanokká válnak, mint akiket a kezdetekben elítéltek, ahogy a szükségszerű beolvadás során a "kinti" világ egyszeriben a világgá válik, amelyben ők is élnek és mindeközben az ideiglenesség és az átmenetiség állandósul. Majd ha hazatérünk! - ismételgették évről évre, oldalról oldalra Árvaiék a jövőbe vetített képet, ami sosem jött el. Így telik el a nagyregényben több száz oldal, és így kúszik tova 30 év a család életében. 

Átmeneti időszak

A héten többször is elém került Popper Péternek az az írása, amiben az átmenetiségről beszél. Úgy éljük az életünket, hogy átmeneti időszakokat pakolunk egymás után, a túlélésre, a majd valami ha eljön érzésére várva. Csak a gyerek legyen kicsit nagyobb! Csak a hitelt fizessük vissza! Csak ha majd hazaköltözünk! Csak ha majd lejár a vízum! Csak ha majd megállapodunk! - gondoltam én is sokáig és sorolhatnám a végtelenségig.

De hol is van a haza? Villant belém a kérdés tegnap, miközben Nórival visszaemlékeztünk arra a pár évvel ezelőtti kávéra. Nemrég érkezett vissza Budapestről, haza, Arizonába. A férjuram holnap repül otthonról - Budapestről, ide haza - Michiganbe. 

Árvaiék elsőként Toledoba érkeztek, ami alig egy órányi autózásra van attól, ahol most ezeket a sorokat írom. Később aztán Kaliforniába költöznek, onnan is a címadó madár. Nóri már közeledett, ezért a könyv végére lapoztam, tudni akartam, mi lett a család sorsa. Árvai évtizedek múltán értette meg, hogy a haza sokkal inkább egy folyamat. A küzdés, az öröm, a bánat, az életben való előrejutás, a mindennapok cseppjei hozzák létre. Mindvégig, amíg a hazatérést tervezgette, a haza valojában történt. Az utolsó oldalakon egy fürjcsapat vonulását szemléli az égen. Ez ébreszti rá, hogy ott van, ahol lennie kell, s ezzel együtt engedi el azt, hogy elköltözzenek Amerikábol. 

"Tíz-, tizenkét fős csapat lehetett, feltehetően egy fészekalj, egy hím vezetésével, és az erdő felé haladtak. Igen, semmi kétség, állapította meg magában, ezt éneklik: tá-ti-tá, tá-ti-tá, így lesz jó, így lesz jó. De hisz ez neki szól, eszmélt rá, ez neki van szánva. Ez biztatás."

A haza otthon van

Meddig lehet ragaszkodni egy országhoz és azt hinni, hogy a haza egy helyhez kötődik? Mikor vesszük észre, hogy a haza a biztonság, az otthonosság érzéséhez kapcsolódik, azt pedig belül érdemes keresni? Az amerikai létem végessége, a vízum lejárta látszólagos határokat mutat, képzeletben megteremtheti az átemenetiség érzését. De miért ne nézhetnék inkább úgy az életemre, mint egy folyamatban lévő örökkévalóságra? Megélem-e a michigani őszt itt jövő ilyenkor? Nem tudom. De mindegy is, ha most most van. Felveszem a kabátomat, kisétálok az ezerszínbe és úgy lépek az avarra, úgy nézek az égre, úgy élem meg a sétát, mintha ez volna az első és utolsó. Amiben minden benne lehet. S aztán ha Magyarország vár, ha Kalifornia. A Jóisten tudja. (S ha még egyszer figyelmesen elolvasom a könyvet, talán én is.)

Az ekezetek nehol kuszak, nezzetek el nekem, az amerikai billentyuzetet nem magyar lelekre szabtak.