Könnyek a mosoly felett
Túlontúl nagy jelentőséget tulajdonítunk a szomorúság elkerülésének. Az élet célja a boldogság, hisszük, s folyamatosan boldogok szeretnénk lenni, magazinokat és könyveket olvasunk tuti tippekkel, pszichológusok ajánlásait, kutatásokat, regényeket a boldogtalan életekről és a mesébe illő boldogságtalálásokról. Felmagasztaljuk és csodálattal adózunk a szalagcímeknek, mikor arról írnak, hogy XY-ra ismételten rátalált a boldogság, mikor boldogságban fürdőzik az élete aktuális alakulása okán. Majd sajnálattal, elfordulással, leminősítéssel, netán kárörömmel emlegetjük, ha fordult a kocka. Lám-lám, semmi sem tart örökké. Nocsak, ő is elvált. Várható volt, azután, hogy világgá kürtölte a boldogságát. Mondogatjuk.
A boldogság, a szomorúság pillanatnyi állapotok, megélések. A társadalom, a család, a világ arra szocializál, hogy az egyik jó és kívánatos, míg a másik elkerülendő. A nevetés rendben van, de nem sírunk. A mosoly talán elfogadott közterületen, de a könnyektől elfordulunk. Az tudja együttérzéssel viselni mások könnyeit, aki a sajátjaival is biztonságos, intim viszonyt ápol. Ha én rendben vagyok a sírással, ha tudok rángatózva zokogni, majd ha elmúlik, könnyedén továbblibbenni - képes leszek ott lenni mások mellett is. A szomorúság, a teljesség, az élet része. Semmivel sem hátrébb vagy előrébb való mint a boldogság. Egymást váltják, fel-fel bukkannak, az érem két oldalai. Ha beleengedem magam ez egyikbe, képes leszek megélni a másikat is. Ám ha bármelyiket elfojtom, nem engedem a felszínre kerülni, esélyt sem adok megtapasztalni a másikat.
Könnyek tehát: jöjjetek! S engedjetek teret a kacagásnak.
