Alkonyat, vihar előtt

Mangósárga, levendulalila, száz meg száz árnyalata a zöldnek. Sóhaj. Lassú, halk suhogása a szélnek. Áfonyával festett fodros habcsókfelhők mögül pislákoló késő délutáni napsugarak. A véget nem érő hétvége érzése, kések kattogása a vágódeszkán, a bogrács füstjének monoton hullámzása, a hagyma kesernyés sercegése, elárvult pokrócok a fűben. Ott a horizonton, mindjárt eltűnik a pilács, s az ég egyre csak eggyé válik az alatta elterülő erdő sötétéjével. 

Hiszed, időn és téren kívül, egy homályos buborék üvegén át látod a történéseket. Csak lecsöppentél ebbe a létbe, megfigyelsz, ajándékba kaptad a körülötted lévő világ élményét, a libabőrösre csipkedő alkony simogatását, a tobozoktól megrogyó fenyők titkainak suttogását, az eresz aljában megcsillanó júliusi aranyat, a legyek szemtelen játékát, a hintaágy ütemes rigmusát.  Nem kérsz és nem vársz el. Talán biccentesz, megköszönöd, hogy jött és elhozta.

A szemhéjaid lecsukódnak, perzseli bőröd az épp csak betoppanó este hűvöse. Csontjaidba hatol, átfújja rajtad a végtelen érzését. Eltűnnek a kontúrok, nem tudod többé, hol ér véget és hol kezdődsz te, vége lesz-e s ha igen elillansz-e majd te is vele együtt. Megborzongsz, nedvessé válnak az illatok, hatalmas cseppekkel érkezik. Itt a vihar.