I want the world stop (Hagymaszagú szerelem)

Lóbáltam a csokorba kötött friss újhagymát a kezemben, háromszor emeltem az orromhoz a hazafelé vezető utcácskában, hogy érezzem zsenge illatát. Őszintén átéltem a pillanatot, behunytam a szemem és akkor - elárasztott az a jóleső érzés. Bizserget, csiklandozza az ereid falát, belülről, mint mikor az orrodba száll egy pihe a tavaszi fákról és valójában ő győzött, pedig súlya sincs - nem tudsz mit kezdeni vele. Incselkedik, borzolja a szőrszálakat a karodon, amik megcsillannak az egyre erősödő napsütésben. Pont ilyen volt ez, jutott eszembe számtalan gondolat közül utóbb, hiszen akkor nem törpöl az ember, szabadon semmire sem gondol, csak a szabadságra, a lazac füstjére a szatyorban. Nem figyel arra, ami húzza a vállat, ahogy a másik oldalon a laptop táskája érezteti a benne rejlő diplomaírás súlyát.
Mikor érezted magad boldognak utoljára? Egy pillanatra beleremegtek a közelmúlti emlékeim, olyan nagy a stressz (divatos szóval), a nyomás, a mindennap, a nehéz szatyor, a szél is elementáris erővel támadt fel és fú így kora délután. Vajon mit jelenthet, biztos utal valamire - mélyedek el az élet egyszerűségében. Akkor tör rám a remegés ott belül, még egy, a számtalan kései gondolat közül - ezúttal akkordokból.
Tegnap éjjel kérdeni akartam, több ízben is ott toporgott a nyelvemen a mondat a kérdőjellel a végén. Mikor mondod? Mondod? Miért nem mondod? Hé, boldog vagy? Hé, szeretsz? Aztán persze az egész érzékletesen lényegét vesztette, beleremegtem a boldogságba, kitört belőlem az önfeledt nevetés - még a másnapi újhagymának is jutott belőle.