Vörös az ég alja – nézek át az egykori esőcseppek emlékét őrző ablakon, meghajolnak a síneket kísérő fák ágai, mintha csak az elhaladó vonatnak tisztelegnének. Mit is jelent ez, mit mond erre a népi bölcsesség? – Dédim azonnal rávágná a választ rég volt reszelős hangjával.
Társadalomrajz a tömegközlekedés, annyiszor legeltettem már szemem a környezetemen nyugtázva újra és újra. Mintha egy burokba zárkóznék, a fülhallgató varázsa, teljesen kiszűri a külvilágot. Minő ellentét feszül itt, érzitek-e; belül szól a Budapest Bár, kívül lomhán teszi a kötelességét az ősrégi szerelvény, lángoló felhők kíséretében viszi utasait Miskolcra. Minő nyugtató az összhang itt, érzitek-e; belül a melankólia taktusai, kívül a belenyugvás szúrós, ködös őszillata; lemosni sem lehet, beleivódik a hajadba, a bőrödbe, a ruhád gallérjába, talán még a szempilláidba is – érzem, mikor csókot lehelek a szemhéjadra lefekvés előtt.
A sztereotípiák vagonja ez. Szlovák csokoládé és sörösüveg nyaka pislognak az úti csomagban – talán nem is láttam még Sajó IC-t sörszag párolgása nélkül, az élet habos oldala, juteszembe a létező legkínosabb vicsor közben. Ne ítélj elsőre, és másodikra? – kérdem visszaigazolásképpen; látom a két helyet foglaló test nyúlványait, amint egy Snickers-t bontanak hamar. Hol itt az igazság, ő is csak egy menetjegyet fizetett! Fogak ütközése, nézem az ajkak mozgását, helyeslő bólogatásukat. A bácsi lassan nyúl az autóstáskájáért, körömcsipeszt vesz elő, hunyorítva magyarázza meggyőződését a sosemvolt ismerősnek. Amaz még a csokoládé utóját próbálja kitakarítani a nyelvével – bizonyára beragadhatott az egészmogyoró, küzd kitartóan. Egy pirospozsgás baba képe villan be erről az erőlködő mozdulatról – ők is szoktak emígyen. Az arcok árulkodnak, nem tudom megfejteni hogyan, mégis bizonyos vagyok, azok a ludasak. Már-már cinizmussal kutattam tekintetemmel egy pecsétgyűrű után, a jellegzetes billog, ami az egyetemről árulkodik. Az utolsó pillanatban, de meglett, az úti csomag áldásos takarásában bújt meg eddig. Észre sem vettem, ami az orrom előtt hevert, a beidegződések mélysége játszik így velem?
T(H)REAT TO TAKE HOME – fekete betűk a nájlonszatyorról - egészen közelről - s a meddő bűntudatot szülő gondolat: tán az ellenkező irány volna az?
Akarva-akaratlanul Jó estét!-re nyílik a hangom, mire ismét kinézek, már csak magamat látom tükröződni a száradt esőcseppek mozaikjában. Koromsötétség néma kiáltását viszi a feltámadó szél odakünn. Vörös volt az ég alja. Mit is jelent ez, mit mond erre a népi bölcsesség?
